1. Fejezet: Az Árnyékban élő Fény      

  Egy békés kisváros lakói teljes mértékben meg voltak elégedve Önmagukkal. Nálluk a napok amilyen változatlanul indúlt az ugyanolyan változatlanul be is fejeződött. Tele voltak reményekkel. Ragyogóan elképzelt jövőikben élve szinte élvezték az élet minden egyes percét. Mégsem lehetett Róluk elmondani hogy tökéletesek voltak. Ugyanis tökéletes ember nem létezik. Viszont magáról az emberről azért sem lehetett elmondani mert pont a legfontosabb dolgot nem vette figyelembe ami nap mint nap a szeme előtt van. A másikat. Elvégre nem élheti sajátosan elképzelt életét az olyan, aki nem veszi figyelembe embertársát és annak nyugalmát.  Természetüket a közönséges hétköznapok által megszokott kényelem és türelem jellemezte azonban olykor barátságtalanoknak tűntek. De csak azok iránt akik nem tartoztak Közéjük.
   Márpedig akadtak közöttük olyanok akik egy bizonyos értelemben különböztek Tőlük. Csak éppen soha nem keltették fel magukra a figyelmet. Ehelyett csendesen, meghunyászkodva élték azt az életet amit nem Ők akartak, elvegyültek a békés kisváros -azonban sajátos véleményük szerint békétlen- lakói között. Hittek abban hogy egy napon Új hajnalra virrad a Föld. Ám csak sokan közönségesen mennek el Mellettük az utcán mit sem sejtve, mit sem tudva Rólluk. Sok sok kérdés feszültséggé érlelődik Bennük. De vajon Tudják már? Hogy összeköti Őket egy nemes cél, a puszta valóság. S mindeddig kétségbeesetten merengve keresték önmagukban a választ: Vajon lehetséges hogy a tudatuk félemlítette meg Őket? Ugyanis ezzel tisztában voltak, hogy különleges képességekkel bírnak. Mégsem úgy vélték hogy a csoda által történt ez Velük, félelmet és szorongást váltott ki belőlük. Ugyanúgy létfontosságú számukra az oxigén, a víz azonban mégsem mondhatták el hogy emberek közé tartoznak. Csak egy maszk mögé bújtak- maszk mögé melyet mindenki visel- s ki tudja hányan vannak és meddig képesek így élni. Annyi azonban biztos, hogy nagyon sokan voltak.
   Két családszerető szülő életét mégsem tudta ez a tudat megkeseríteni. Két fiatal szülő, kik vidékről költöztek fel nagyvárosba. Otthon változtatási okuk nem volt véletlen és nem is volt tréfa. Azért költöztek el hogy új reményeket találhassanak, egy új életet kezdhessenek. Ugyanis mindketten részesei voltak egy borzalmas időszaknak amire nem mint múlt hanem mint kín és szenvedés fognak rá visszagondolni. Próbára tette Őket az élet és ami egyszer kezdetét veszi, nem fejeződik be egyhamar. Ebben a sokak szerint békésnek tartott városban sajátos módon nem találták meg azt, amit mindazon emberek keresve keresnek, akiknek nincs senkijük: otthont a szívükben. Elkeserítette Őket a tudat hogy menedéket csupán a fejük fölött találhattak ám a lelkükben nem. S ezt azért mert nem voltak olyanok mint a körülöttük lévők. Mint a többi normális ám korántsem tökéletes emberek. Borzasztó érzés, nem készülhet fel rá az ember de továbblépni már érdekből tették. Mert már egyszer kitették lábukat vidék ajtaján, ahová Kettejüket már semmi kellemes emlék nem köti. Reménykedő gondolatokkal teli fejjel indúltak a nagyvárosba. Holott nem Ő maguk akartak menedéket a többiek elől. Nem egymásért hanem a hozzátartozóikért tették, annál is inkább a közös kisgyermekükért. Egy 6 hónapos kis csöppségért, kinek köszönhetően megvilágosult Bennük egy megrendíthetetlen élet, egy új remény. Ami talán véget vethet ennek a bújkálásnak, a mindennapos maszk viselésének és normális életet élhetnek. S végül kivívja magának a jogot, miszerint örök békét szerez mindazon reménytelenek feje s lelke fölé kik hasonló sorsban részesültek.   

  Ennyi minden sugárzott abból a kis csecsemőből aki még álmosan, gügyögve mélyebbre bújik édesanyja melegen szerető karjaiban. Amikor pedig édes anyai és apai csókot kap a homlokára, akkor hosszú álomba merül és hangosan szunyókálni kezd. Ő Benne él a remény: egy tökéletes cél, melyet egyedül azonban nem fog tudni elérni az életben- viszont mégis megadatik Neki a szerencse olyan barátok segítségével akik tűzben-vízben Mellette fognak állni s ezáltal hatalmas sikert fog aratni siralmas sorsa felett.  Mindez Ő benne él, s hogy feltámadjon csak egy bizonyos jelre vár. Egy jelre, amit nem embertársaitól de nem is szüleitől fog megkapni- hanem az élettől.
A jel alapján majd parancsot kap hogy indúljon el azon az úton amelyen régen az édesapja is elindúlt. Ami sötétséget, kétséget és megmérettetést fog tartogatni a számára. Szülei már most tisztában vannak azzal hogy gyermeküknek nem lesz oka félni, viszont joga lesz szembe szállni önmagával. Azzal a személlyel aki még nem Ő benne él de hamarosan lelket kap és hatalmas energiakisülésben támad majd fel. Ő benne él a remény. A kis Kolónia legfiatalabb tagjában- Csikós Krisztiánban.
Szüleinek azonban korántsem volt ilyen reményteljes gyermekkoruk. Elsősorban ugyanis, mert Csikós Krisztián édesapja, tagja a misztikával foglalkozó Szellem Kolóniának. Ezt a Kolóniát több mint 200 éve alapították Magyarországon. 1784-ben egy Csikós Gergő nevű fiú, tizenévesen tapasztalta Önmagán természetfeletti képességét. A körülötte élő emberek azonban nem tudták elfogadni emiatt Őt, elhúzódtak és féltek Tőle. Gergő képes volt kapcsolatba lépni a szellemekkel, beszélgetni tudott velük. Egy napon azonban régebben elhunyt rokonainak szellemével találkozott. A szellemek elmondták Gergőnek hogy nem Ő az egyetlen a családból aki részese a természetfeletti képességnek. Miután megértette hogy a család többi tagja is különleges volt, így megfogant benne egy ötlet. Alapít egy családon belüli Kolóniát. Legfőképpen abból a célból hogy valami összetarthassa a családot. A család tagjai így elmondhatták egymásnak képességük titkait, megoszthatták egymással az érzéseiket elvégre nem minden ember mondhatta el magáról hogy különleges.
    Gergő odafigyelt a Kolóniára, fontosnak tartotta azt hogy a tagok tisztában lehessenek a képességeikkel. Nem akarta hogy úgy tekintsenek rá mint egy betegségre. Mivel meg volt a módszere arra hogy ez ne így legyen, külömböző próbatételek alá vetette a kétségben élő tagokat. Mindenkinek használnia kellett a képességét ahhoz hogy megoldhassa a számonkért próbákat. Eleinte úgy tűnt ettől csak mégjobban a tagokat, saját képességüktől. Gergő azonban helyesen cselekedett, és egyre több majd később nehezebb próbák alá vetett mindenkit.
Mivel a tagok nem egyfajta hanem külömböző képességgel rendelkeztek így Gergő a hozzájuk illő próbák alá vetette Őket. Az egyik tag képes volt többszáz méter magasra felugrani. Mint minden már ember, egy nagy lendület segítségével felrugaszkodott a levegőbe- csakhát nem 1-2 méterig jutott el hanem olyan magas pontig ahol szabad szemmel már nem is lehetett látni. Gergő felvitte hát egy nagyon magas, ám lejtős dombra. A domb egy másik oldalán egy erdő látszódott  úgy 3 kilóméterre,ahol hemzsegtek a vaddisznók és a farkasok.  Közöttük pedig többszázméteres mélységben a falu nádfedeles kunyhóit lehetett látni apró méretben. Gergő elmagyarázta rokonának, hogy ugorjon annyit hogy pontosan érkezzen a túlsó erdő, legközelebbi fa tetejére s annak rá a fatörzsére. Ugyanis a nem sikerül neki olyan lendülettel ugrania, nem csak hogy lezuhan hanem a túlsó erdő vadjai is rá támadnak. A különleges képességgel rendelkező fiú, ilyenkor természetes hogy csak egy fiúnak és nem pedig egy bátor, métereket ugró férfinak képzelte magát. Nem bízott Önmagában, és már csak a puszta gondolattól hogy nem sikerül neki máris rázta a hideg. Gergő ezért magához húzta Őt és élesen a szemeibe nézett. Majd megkérdezte Tőle hogy képes-e mégis métereket ugrani, mire a reszkető rokon csak a fejét merte bólogatni. Gergő a komor arcvonását nagyon lassan büszke mosoly váltotta fel majd erős vállveregetést adván rokonának azt mondta neki, akkor biztos sikerülni fog. 

   A fiú arcán nem lehetett látni hogy leküzdötte minden félelmét, azt viszont igen hogy meg akarja próbálni. Hátrább lépett jó néhány métert és farkasszemet nézett a kilóméteres távolságban álló magas, fáradt lombkoronás fákkal. Gergő még utoljára odasúgta neki hogy most csak annyit kell tennie hogy felugorjon a fára. A fiú nekifutott és egy hatalmas lendületet véve, olyan magasra felugrott mindta egy ágyúból lőtték volna ki. Gergő csupán annyit látott rokonából mintha elhajított volna egy almát. Hihetetlen magasan és gyorsan szállt a levegőben. Majd eltűnt. Nem hallott és nem látott semmit. Pillanatok alatt helyet változtatott, az egyik másodpercben még elrugaszkodott mire a másikra már nyoma sem volt. Gergő ezután felfigyelt arra, hogy a túlsó erdő legközelebbi fájának a lombkoronája megrezzent. Élesebben próbált előre figyelni, és büszkeségtől elégedetten kezdett el tapsolni. Sikerült hát. A fiú mindkét kezével s mindkét lábával erősen szorította a fa vastag törzsét. Olyan hangosan kiáltott örömében hogy még a falu lakossága is meghallotta.
Csikós Gergőnek sikerült az ami a család régebben elhunyt tagjainak egész életükben nem. Megtaníttatni másokkal hogy hogyan használják, hogyan uralják képességeiket még akkor is ha félnek tőle. Rokona, ha nem is hitt Önmagában és óriási félelmek közepette de sikerrel járt mert megvolt benne az a tulajdonság ami a világon minden más kétséget képes legyőzni: az akarat.
    Az előző generációk mind bebizonyították a Kolóniának- saját teljesítőképességüket meghazudtolva- hogy képesek változtatni a nehézségeken. Viszont egy egészen új világért már nem harcolhattak. Csikós Gergőnek korán született egy fia, Csikós Gergely. A kisfiúról 5 évesen kiderült hogy képes kapcsolatba lépni a szellemekkel. Nem csupán látta de hallotta is a szellemek üzenetét. Később évek során édesapja megtaníttatta vele hogyan finomítsa Gergely az érzékét, ezáltal egyre könnyebben és hatásosabban tudta kezelni. Emellett Gergely büszkélkedhetett egy másik képességgel. A családban egyedül Ő volt képes arra hogy telepatikus úton átadja egy másik embernek ezt a képességet amire Ő már 5 évesen képes volt. Így a Kolónia s egyben a család tagjai lehetőséget tehettek, régebben elhunyt rokoniak és barátaik szellemének kapcsolatának felvételére.
Csikós Gergely tizennyolc évesen immár Szellemi Kolóniát alapított, édesapja halála után pedig már nem idézett többé szellemeket. Ennek oka nemcsak a váratlan családon belüli tragédia okozta hanem, Gergely súlyos lelki betegsége. Úgy tűnt nemcsak Ő hanem minden más Kolónia tag akiknek egykor átadta képességét, senki sem tehetett többé szert szellemekkel való kapcsolatfelvételre. Mindez türelmetlenséget és értetlenséget váltott ki családon belül. Kérlelték Gergelyt hogy ismét uralhassák a képességét. Gergelyt makacssága és egyre rosszabbodó betegsége azonban eltorzította. Mivel senki sem számíthatott már rá, a Kolóniában egyre többen szellemek idézésével próbálkoztak. Mint minden eleinte ez a folyamat is nehezen indúlt. Viszont a tagok fáradhatatlan türelmüknek és kitartó energiájuknak köszönhetően sikerrel jártak és ismét kapcsolatba léphettek a szellemekkel.
     Innentől kezdve Szellemi Kolónia lett a csoport neve és az is maradt. Ezt követően 2 év múlva Gergely meghalt. Mindenki gyászba borult, megrendítette a Kolóniát az alapító fia hamar bekövetkezett halála. Csikós Melánia, Gergely halála után néhány hónappal született kislánya vezette később a Szellemi Kolóniát. Generációról generációra haladt végig ez a hagyomány, több száz éven keresztül. Egészen napjainkig.
A 21. században járunk amikor a Kolónia egy tagja maradt már csak aki még vérvonal alapján Csikós Gergő leszármazottja volt. Csikós Róbert és felesége Lévai Nikolett. A két egymást szerető szülő, szinte menekült a Kolónia legendája elől mert a mostani világban már csak nem elkerülték, hanem még bántalmazták is Őket. Vadállatokként néztek Rájuk. Nagyon zokon esett nekik ez az érzés. Nem is voltak benne már biztosak, hogy szeretnének e még ebben a borzasztó világban élni mert már fájt nekik a tudat is hogy szintúgy hús és vér emberek mégis kirekesztettként kell élniük. 1993-ban azonban hatalmas csoda történt velük ami örökre bearanyozta a szívüket, megszületett első közös gyermekük, Csikós Krisztián. Ezt követően hat hónap múlva költöztek el vidékről, a nagyvárosba. Úgy készültek hogy sokkal vidámabb élet fog beköszönteni Náluk, egy gyönyörűszép kisfiúval. De tévedtek. A saját kudarcukba kezdtek végül menekülni. Az emberek a hátuk mögött beszéltek, nagyívben kikerülték Őket az utcán és még csak Rájuk sem köszöntek. Nem volt más választása a fiatal szülőnek. Elhatározták hogy örökre megszűntetik a szellemek idézését, elfelejtik hogy Róbertnek valaha is létezett különleges képessége és a kapcsolatát is letagadták a Kolóniával. Tisztában voltak vele hogy nagyon sötét és gyáva döntés volt de nem magukért tették hanem a kisbabájukért. Hiszen minden vágyuk az volt, hogy a kis Krisztiánnak boldog élete legyen, soha ne bánthassa senki csak mert többre képes mint minden más ember.
Egy napon, egy Bogdán Allegra nevű jósnő jelent meg a három tagú Csikós család emeletesházának az ajtaja előtt. Arcán kedves mosollyal készülte üdvözölni a hamarosan ajtót nyitókat, és egyik kezében egy borítékot tartott. Niki nyitott neki ajtót. A fiatal édesanya, éppen kisbabáját melengette karjaiban. Bogdán Allegrának nagyon megtetszett Niki édes hangja amint megszólítja Őt. Tudta jól hogy jó helyen járt, annál a családnál pont ahol kellett lennie elvégre ugyanolyan kedvességet tapasztalt mint amilyenre számított. Nikinek nemcsak hangja de az arca is szép volt, akár egy angyalnak. Hosszú sötétbarna haja fénylett a lépcsőház ablakán átvilágító napfénytől, barna szemei pedig ragyogtak a bennük rejlő kedvességtől. A jósnő illedelmesen bemutatkozott Nikinek és utána elmondta hogy sokat hallott a vidéki szomszédoktól a Csikós családról. Niki arca erre félelemtől rendült, de Allegra hamar megnyugtatta hogy nem sanyargatás szempontjából érkezett.
     Ezután átadta Nikinek a hófehér borítékot. A fiatal hölgy sokáig tétlenül pislogott az Ő neki szánt borítékra de nem merte elvenni. Végül lassan odanyúlt érte és egy merev fejbólintással megköszönte. Allegra az ímént elvett borítékra mutatott ujjával, majd közölte Nikivel hogy egy Szellemlánc van benne. Ilyen láncot még életében nem láthatott, éppen ezért érdeklődve bele is kukucskált Niki a borítékba. Allegra elmondta neki hogy ez a kis antik darab része volt az 1784-ben alapított Csikós Kolóniának és azért készült hogy távol tartson mindenkit a gonosz szellemektől. Niki hitt Allegrának és boldog volt hogy a sok sok támadás után végre volt valaki aki segítséget nyújtott a családjának. Nem is tudta hogyan köszönje meg Allegrának ám előtte feltett egy kérdést neki. Miért segít nekik? A jósnő ezúttal is csak barátságos mosollyal az arcán ezt súgta oda neki. Mert jól Tudom hogy el kell fogadnunk mindenkit. S ezután elköszönt és elment.
Niki azt se tudta hogyan kezdje elmesélni ezt férjének. Átadta neki a borítékot is, a férfi eléggé le volt döbbenve. Az egyik váratlan esős napon, Róbert a kezébe vette a Szellemláncot és néma csöndben kezdte el nézegetni. Nem tudta elképzelni hogy miért kapták ezt ajándékba. Tétlenül tartotta a tenyerében és csak azon tűnődött hogy mi legyen ha egyszer már megegyezett Nikivel hogy elfelejtette a Kolóniába való tartozását. Teltek és múltak a napok. Úgy tűnt, végre sikerült beilleszkedniük a társadalomba. Már többen is Rájuk köszöntek az utcán, a piacokon. Majd az egyik járó kelőtől azt hallották mindketten vissza hogy " Bogdán Allegra néni szerint nagyon rendes emberek " és már nem is érezték kirekesztettnek magukat. Niki és Róbert nagyon boldog volt. Mégis lehetőségük akadt egy új élet kezdetére.
Róbertet azonban egyre jobban érdekelte a Szellemlánc. Amikor szobájának áttetsző ablakú, vitrines szekrényén felakasztva megpillantotta mindig visszaemlékezett az első szellem idézésére. Hiányoztak neki azok az idők.
    Ezt a témát pedig nagyon nehéznek tűnt kezdeményezni. Róbertnek feltűnt hogy felesége sokkal nyugodtabb és türelmesebb lett hála annak hogy az emberek már elfogadják mindkettőjüket. Vidámabb arccal megy ki a városba, és még vidámabb arccal jön vissza. Egy nyugodt szombat estén, azonban a felesége éppen készült volna megágyazni. Róbert gyanutlanul besompolygott a szobába és nekitámaszkodott az ajtófélfának. Majd elmosolyintotta magát. Miközben felesége éppen a lepedőt terítette fel a francia ágyra, halkan énekelni kezdett. hangja simogatta Róbert füleit. Úgy érezte a mennyországban találta magát. Hiszen csak egy angyal énekelhet ilyen csodálatosan. Róbert nagyon büszke volt legfőképpen Önmagára amiért sikerült találnia magának egy ilyen gyönyörű lányt mint Niki.
Amikor Niki befejezte az éneklést, csokoládébarna csillogó szemeivel Róbertre pillantott. A férfi szíve olyan hevesen és vadul vert hogy nem győzte csillapítani magát. Elrugaszkodott hát az ajtófélfától és lassan közelebb sétált feleségéhez.
-Niki szeretnéd Neked mondani valamit.-felelte bizonytalanul majd pár centire megtorpant Niki gyönyörű tekintete előtt.
Niki érdeklődve várta Róbert további mondanivalóját, majd közben gondosan megigazította Róbert gallérjait.
-Mit szeretnél?- kérdezte Niki.
Róbert még maga sem tudta miért, de fújt egy nagyot a levegőbe. Ilyet legutóbb gyermekkorában csinált, ha gazember barátaival éppen készültek beugrani a szomszéd házába az elveszett focilabdáért. Most viszont egy nagyobb és sajnos bonyolultabb ügyet kell megvitatniuk.
-Emlékszel amikor azt mondtam Neked hogy tűzön-vízen  együtt leszek Veled történjen bármi is?
    Ekkor néma csendben néztek egymás szemeibe. Szemeikben tükröződött az őszinteség és a szeretet. A csendes éjszakát váró szobában, két egymást szerető szülő állt egymással szemben. Tekintetük szerelmesen fonódott össze. Nikinek nem volt szüksége erre a csodálatos mondatra visszamelékezni, mivel ez a pillanat tisztán megmaradt Benne.
Az esküvőjük előtti estén történt minden. Még akkor vidéken laktak mindketten, a falu mentén volt egy csendes kis tópart ami igazán napfelkeltekor és naplementekor ragyogott. A kis tavat körül hosszúra nyúló nádas kerítette be. Esténként amikor a Nap lemenő fénye már csak halványan világítja meg a víz mozdulatlan tükrét. Akkor vidéken nagyon sok szerelmes pár választotta romantikus kiruccanáshoz ezt a tópartot, ugyanis itt a látvány tökéletes  hangulatot adott. A falu után lejtős, göröngyös út vezetett lefelé a tóparthoz ám előtte hosszú, lombos fák két sora között volt egy út melyet már bicikli és motor nyomok egyenesítettek ki. Niki és Róbert is ezt a tópartot választotta, egy elragadó nyári este, melyet még  a szúnyogok és a békák sem zavarhatnak meg. Életük harmonikusnak ígérkezett, nem voltak gondjaik egyáltalán. Akkor még a saját szerelmüknek élhettek, csak egymással törődtek. Ez az este csak az Övék volt. Róbert fogta erősen Niki kezét és el sem engedte addig míg el nem hozta egészen a tópartig. Majd amikor odaértek, szembefordultak egymással. Halkan szuszogtak. Szívük hangos dobbanásait meghallották s elmosolyintották magukat. Róbert gyengéden megsimította Niki bársonyos arcát, majd tenyerét hátracsúsztatta a lány arcától a tarkójáig majd óvatosan odahúzta magához. S megcsókolta. Niki és Róbert ajka úgy olvadt egybe akár a vaj. Halk csámcsogások törték meg az estét. A csók után Róbert mélyen belenézett szerelmes csodaszép szemeibe és azután csábítóan a fülébe súgta. Tűzön-vízen együtt leszek Veled, történjen bármi is! Majd szorosan közelebb húzódott és átölelték egymást.
Niki elmosolyintotta magát és nagyokat szusszantva bólintott.
-Igen, emlékszem!
    Róbert igyekezett leküzdeni kétségeit, tartott tőle hogy elkezd dadogni, vagy éppen ráharap saját nyelvére. Próbálta megfogalmazni saját mondatát de mivel szerelmes csábítóan mosolygott rá, így nehezebb dolga akadt. Mégis muszáj volt erőltetnie mert a lelke mélyén tudta jól hogy mi hiányzik neki.
Amióta a borítékban Róbert meglátta a Szellemláncot, fiatalkorából köszöngetett vissza neki néhány emlékezetes esemény. Mindig is érdekelte Őt a szellem idézés, sikerrel is járt és soha nem élt vissza ezzel a képességgel.
-Bizonyára tisztában Vagy vele hogy sosem hoznék olyan döntést ami rontana a helyzetünkön. Tudom hogy nehéz időkön mentünk keresztül.
Niki még mindig gyanútlanul figyelte férjét, és ha nem is volt róla fogalma hogy mivel kapcsolatba hozta fel Róbert mindezt, mégis sejtette hova vezet ez a téma. Róbert gyengéden a karjaiba fűzte Nikit.
-Végre sikerült beilleszkednünk az emberek közé, hála annak a jósnőnek! De egy pillanatig azt hittem hogy helyesen cselekszünk ha megtartjuk Önmagunkban a képességünk titkát és nem is beszélünk róla. De tévedtem Niki! Rájöttem hogy ehhez nem meghunyászkodás kell, hanem életerő!
Róbert ekkor mélyebben belenézett Niki gyönyörű barna szemeibe s mintha gondolatban próbálná elhitetni Vele hogy nem akarja rosszba keverni a családját. Csupán egy új esélyt szeretne kapni az élettől. Ebben a pillanatban már nem az jelentette a döntő szerepet amit az emberek vagy a sors hoz. Hanem amit Niki mond. Mert most egy új megpróbáltatás veszi kezdetét.
-Róbert sajnos nem értem mit szeretnél ezzel mondani.-csóválta meg ijedten a fejét Niki.
      Niki tökéletesen ismerte férjét, és jól tudta bizony most is hogy mit szeretne neki Róbert mondani. De tartott tőle hogy sokkal rosszabb véleménnyel fog férjének előállni mint ahol most elképzeli. Róbert nagyokat sóhajtott. Régóta ismerte Nikit, és felesége bármely tekintetéből képes volt leolvasni minden egyes érzést. S most amit éppen éreztet a férfival, az nem más mint a félelem.
-Hidd el Nekem, korántsem akarom hogy folytassuk azt, amit befejeztünk!-hadarta Róbert szinte levegő után kapkodva.-Csak Én szeretnék...
Ekkor megállt, és mint egy robot úgy lekapcsolt mindene. Teljesen le volt törve. Nem volt képes kifejezni Önmagát, mintha lebénult volna és az ajka sem mozgott. Niki bizalmát szeretné elnyerni de ezzel hogy magyarázkodni próbál csak rosszabbodik a helyzete.
-Kérlek Niki, próbáljuk meg mégegyszer!
Felesége karjai ekkor lecsúsztak Róbert nyakából. Azok a csodaszép barna szemecskék hirtelen mint a borús felhők, harag és türelmetlenség gyűlemlett bennük. Ajka remegni kezdett, ám nem a sírástól hanem mert több mondatot akart egyszerr elkezdeni.
-Nem!-vágta rá Niki.-Azt már nem engedem!
Róbert ebben a pillanatban már reménytelennek látta a helyzetet és már most megbánta hogy megpróbálta rábeszélni feleségét. Lehajtotta hát fejét és kikerülte Niki szigorú tekintetét. Bánattól elhomályosult tekintettel nézett le a színes szőnyegre.
-Ide figyelj Róbert! Tudom mennyire ragaszkodsz a Kolóniához, elvégre ott Nőttél fel köztük! De ez a világ sajnos már megszűnt, hát nézz ki az ablakon! Ezen a bolond környéken az emberek megválogatják hogy kinek köszönnek és kinek nem! Képesek keresztülnézni Rajtad, még akkor is ha elesel az utcán de nem segítenek fel hanem elmenekülnek! Nem engedhetem meg hogy újra a régi életünket élhessük, mert van félnivalónk!
Róbert, szívében óriási fájdalmat érzett de mégis át kellet hogy ölelje feleségét. Mintha energiával töltené fel a férfit  és erre a különös energiára most nagy szüksége volt.
-Niki Én szeretlek!-sóhajtozta Róbert.
Niki egy pillanatra boldogan elmosolyintotta magát majd azonnal visszaült a szigor arcára.
-Én is szeretlek! De hidd el Nekem hogy amit most eldöntök azt nem magamért teszem! Hanem a családomért akiket mindenáron meg akarok védeni a kinti emberektől. Érted és Krisztiánért!
Majd egy rövid szünet következett kettejük beszélgetését követően. Róbert úgy állt Nikivel szemben, mintha szobafogságot kapott volna. Mereven és fejét leszegvén. Arca elsápadt és gombóc volt a torkában. Lelkileg szinte volt készülve arra hogy ismét felvehesse az ember és szellem kapcsolatot, ismét szerette volna viszont látni és hallani rég elhunyt család tagjait- de mindez már megszűnni látszott.
-Tudod Niki, úgy vélem igaza van annak a jósnőnek. Amit a napokban említettél nekem.
Róbert azonban türelmesen megvárta amíg felesége érdeklődve felnéz elszomorodott férjére. A tiszta őszinteség sugárzott Róbert szavaiból, igazából a lelkiismerete hatott ennyire Nikire.
- Jól tudom hogy el kell fogadnunk mindenkit.
Az esti beszélgetés ezzel a mondattal zárult. A végső döntést Niki hozta. Róbert pedig hű maradt hozzá. Közeledett hát az elalvás ideje. Róbert nagyon szomorú volt ám nem akarta hogy Niki lássa rajta. A férfi lefeküdt az ágyra s miután lekapcsolta az éjjeli lámpát, némán figyelte a korom sötét plafont. Végre alkalmuk nyílhatott volna tökéletesen beilleszkedni a társadalomba, hiszen már mióta erre vártak. Rengeteg rossz pillanatban, rossz napokban volt már részük vidéken és azért döntöttek így hogy a városba költöznek, elrejtőzhessenek az emberek között.
Niki a kisbaba dédelgetése után odahúzta a franciaágyuk mellé a babaágyat és belefektette Krisztiánt. Ezután föléhajolt és és boldog mosollyal az arcán nézegetni kezdte csöppségét. A kicsi elég mélyen aludt. Majd Niki is átöltözött és lefeküdt férje mellé. Érezte hogy Róbertet nagyon mellbe vágta ez a beszélgetés, legfőképpen azért is mert nem sikerült elnyernie az Ő bizalmát. Látszott rajta hogy nagyon felkészült már a beszélgetésre de mégis meg kell értenie feleségét. Elég volt a bajos életből, egy kisbabával együtt élve már nem folytatódhat minden úgy ahogy eljöttek vidékről.
Niki gyengéden odabújt Róberthez. Fejét, a férfi mellkasára fektette és hallotta a férfi egyre hevesebb szívdobbanásait. Majd fölé emelkedett és így szólt.
-Nem akarlak elveszíteni, mert nagyon szeretlek!

                     ( folytatása következik )