Pár napja még ágyában fekve, sóvárogva nézett az ablak felé. Akkor már tudta, hogy a nap nem fogja többé simogató sugaraival megérinteni cserzett bőrét.

Eljött érte Ő, eljött, hogy elragadja magával, hogy elszakítsa gyermekeitől.

Már nem érez fájdalmat. Számára megszűnt létezni a külvilág. Szíve még mindig küzd a kaszás ellen, de a teste megadta magát. Az alattomos rák felemésztette emberi lényének minden rejtett zugát. Alapos munkát végzett; minden szerven rajta hagyta a nyomát.

Őszülő haja kócosan terül szét a párnán, teste meg-megrándul, szája szegletében habzó víz jelenik meg. Mélyről feltörő hörgése betölti a kis szobát, melyben utolsó hónapjait töltötte.

Dolgos keze már nem nyúl többé a pihentető cigarettáért. Kómában van. Sebekkel teli teste felkészült, hogy az enyészeté legyen. Szíve egyre lassabban ver, légzése meg-megszakad. Harmadik napja már, hogy küzd a halállal. Olyan könnyen nem adja magát. Ha ilyen hamar eljött érte, hát szenvedjen meg úgy, mint ahogy Ő is.

A tulipán – melyet leánya három napja hozott neki –, lassan lehullatja utolsó szirmát is, hogy vele együtt kelljen útra az ismeretlen elmúlás felé. Percről-percre szívverése is megnyugszik; néha hatalmas sóhajok hagyják el ajkát, miközben könnycseppek gördülnek elő szeme sarkából.

Gyermekei az utolsó pillanatig vele vannak. Érzi őket, de elbúcsúzni már nem tud tőlük. Talán jobb is így. Mit mondhatna nekik? Azt, hogy mennyire szereti Őket? Azt úgyis tudják.

Fia ágya mellet ül, gyengéden simogatja kezét, leánya sírástól kiégett szemekkel járkál, s közben Istenhez fohászkodik:

– Istenem, add át nekem ezt az erőt!

Pulzusa egyre nehezebben tapintható, szíve, több órás küzdelem után, feladta. Nincs tovább.

El kell mennie, szülei már várják Őt a mennyben.

Teste immár élettelenül fekszik, a szobában fájdalmas sírás veszi át az uralmat a csend felett.