Édes szerelmeim - 1. rész

Aznap reggel arra ébredtem, hogy csapódik a postaláda ajtaja; - osztálytalálkozó - állt a borítékon. Fintorogtam egyet magamban, majd bontatlanul a szobám sarkában lévő szemetes kosárba dobtam a levelet. - Baromság! - gondoltam. Még hogy osztálytalálkozóra menjek? Én? Ugyan ki akarna engem látni? És egyébként sem voltam jó hangulatban, társaságra a legkevésbé sem vágytam. Ez nem olyan volt, mint amikor nincs kedvem dolgozni, vagy amikor úgy érzem, hogy semmi másra nincs szükségem, csak egy karton sörre meg a távirányítóra. Nem. Ez most más volt. Úgy éreztem, nincs helyem ebben a világban, nem tudtam, nem is akartam benne érvényesülni. Ha eddigi harmincnégy évem kevés volt ahhoz, hogy rendes, tisztességes ember váljon belőlem, családot alapítsak, akkor milyen alapon várhatnék többet az elkövetkezendő évektől? Apám mindig is fontosnak tartotta, és folyton hangoztatta, hogy legyen belőlem valaki. A román határhoz közeli Csengerben éltünk, gyerekkoromban sokszor dörmögte oda nekem esténként, lefekvés előtt:
- Tanulj fiam, hogy vidd valamire. Ne a szántóföldön húzd le az életed, mint apád.
Mostanra jutottam el arra a szintre, hogy felfogjam, mekkora tiszteletet is érdemelt volna tőlem. Tiszteletet, amiért két kezével dolgozott egészen élete utolsó napjáig azért, hogy családjának ne kelljen nélkülöznie. Nem voltam ott, amikor a háta feladta a szolgálatot, és anyám megtalálta őt a földön fekve, rozsdás kapája társaságában. Nem voltam ott, mert másik életet választottam. Persze, nem valami diplomás ember lett belőlem, mint azt ő szerette volna. Jól kerestem, jobban, mint az átlagember. Mindent megengedhettem magamnak, olyan dolgokat is, amikről az öregem még csak nem is álmodhatott. Csontot, kezet, lábat kellett érte törnöm, életet kioltanom csak nagyon ritkán, és indokolt esetben. Pont az ellenkezője lett belőlem, mint amit megálmodott, nála ugyanis a tisztesség alaptörvény volt. Ez voltam én, egy hitvány bűnöző, lelketlen, önző állat, egy gyilkos. Szabó Pál a nevem, nem mondom, hogy a becsületes. Nem úgy éltem az életemet. Barátaimnak csak Pali. 

Hamar kiderült, hogy jó vagyok abban, amit csinálok, ennek eredményeként soha sem kaptak el. Pedig szép számmal vannak, akik annál kevesebbért is életfogytiglanit kaptak, mint amit én elkövettem. Még csak a közelembe sem kerültek eddig. Hogy miért? Mert ha jó vagy abban, amit csinálsz, a céged mindent megtesz azért, hogy náluk maradj. Az én esetemben a mátészalkai maffiáról volt szó, de ez már csak részletkérdés. Ha őszinte akarok lenni, akkor el kell mondanom, hogy volt idő, amikor nagyon élveztem a munkámat. Akkoriban néha olyan dolgokat is megtettem, amikre nem volt éppen szükség…csak egyszerűen jól esett még több fájdalmat okozni. Nem foglalkoztatott a miért, egyszerűen csak tettem, amit tenni akartam, hogy csillapodjon saját fájdalmam. Amiért engem bántottak, azért én másokat akartam bántani.  Ezen a napon viszont nem akartam már semmit az élettől, de be kellett látnom, hogy túl gyáva vagyok véget vetni ennek az értelmetlen önmarcangolásnak. Erősnek mutattam magam, mert erősnek kellett mutatnom magam. A munkám korábban megkövetelte tőlem, így ez bennem maradt. Annak ellenére, hogy nagyon rossz dolgokat tettem, és apám valószínűleg forgott a sírjában miattam, egy dolgot azért igen is elértem: anyámnak soha sem kellett nélkülöznie. Aztán egy csapásra minden oda lett, amiért még volt bennem akaraterő, hogy csináljam…hogy ne adjam fel.
- Osztálytalálkozó?! Na, ne röhögtessetek! Inkább megfogom régi barátomat, és keresztülszúrom torkomon, pirosra festve szobám padlóját. Nem lenne egyszerűbb?!
 Ezen a napon történt az is, hogy harmadik komolyabb kapcsolatom is véget ért, ugyanis elvesztettem az egyetlen nőt, akit feleségül vettem. De ne szaladjunk ennyire előre!

***

Gyerekként a község helyi általános iskolájába jártam, nem voltam egy társasági fiú. Kiközösítve is csak azért nem lettem, mert volt más, akinek elfuserált kinézete szinte szívatásért kiáltott. Mondhatni természetfeletti dolog lett volna, ha szegény Tomi megússza azt a nyolc évet. Dagadéknak csúfolta az egész iskola. Jobban belegondolva, igazán nyomorúságos időszak lehetett neki az általános, hisz mindig ő volt a közröhej tárgya. Igen, köztük természetesen én is számtalanszor gúnyoltam őt a ráaggatott néven, ami különösen azért nem volt szép, mert Tomi engem tekintett egyetlen, igaz barátjának. Soha nem volt rá lehetőségem, hogy elmondjam neki: én is őt. Iskola után, és a hétvégéken gyakran átjött, szinte többet volt nálunk, mint otthon. Igazából egy nagyon vicces srác volt, élveztem a társaságát, de ezt az iskolában természetesen titkolnom kellett, mert még a végén engem is kikezdtek volna miatta. Nem bánta, hogy a suliban én is rajta szórakoztam a többiekhez hasonlóan, hisz tudta, hogy miután kicsengetnek az utolsó óráról, legalább van kihez mennie. Voltak napok, amikor kék-zöld foltokkal jelent meg, magyarázata csak az volt rá:
- Megint felbosszantottam aput.
Én nem ismertem sem az apját, sem az anyját, ő pedig soha sem ment bele az otthoni dolgok részleteibe. Annyi nyilvánvalóvá vált, hogy nem voltak épp mintaszülők, ha hagyták, hogy egész nap nálunk lógjon. Hetedikesek voltunk, amikor egy új lány érkezett az osztályba. Istenem! Sosem felejtem el Brigitta hosszú, szőke haját, kissé szeplős, alma alakú arcát. Azonnal beleszerettem. Természetesen Tomi volt az egyetlen, akinek beszéltem érzéseimről, ő tudta, hogy mennyire meg voltam bolondulva azért az édes mosolyú lányért. Nem voltam egy nőcsábász, sőt inkább féltem a lányoktól. Amikor Brigitta engem választott partnerének táncórán, szinte lángra gyúltam az izgalomtól. Nem szerettem, és nem is tudtam soha táncolni, ha esélyem volt rá, mindig ellógtam az órákat is. Az utolsó két évben én lettem a leglelkesebb tanítvány, legszívesebben napi hat-hét órában folyamatosan tangóztam volna, csak hogy őt vezethessem. A végén az is kiderült, hogy még sem vagyok olyan tehetségtelen, mint gondoltam, egész jó párost alkottunk. Ugye, mit tesz az emberrel, ha van motivációja? Az utolsó évre Brigitta a barátnőm lett, életem egyik legboldogabb éve volt az az esztendő. Gyerekszerelem volt igaz, de azokat a csókokat a mai napig sem felejtettem el, nincs olyan nap, amikor ne gondolnék gyönyörű, tengerkék szemeire, melyekkel csak úgy ragyogott rám. Megbeszéltük, hogy a ballagásig várunk, de amint vége, megtesszük, amit én már sokkal korábban szerettem volna. Egyértelmű, hogy nem voltunk elég érettek hozzá, legalább is én biztosan nem, de mindketten szerettük volna, ha mi vagyunk az elsők a Makovecz Imre Általános Iskola diákjai közül. Persze azonnal szétkürtöltem volna, hagy irigykedjen a sok zselékirály. Tomi természetesen tudott mindenről, mellettem volt. Majdnem ő is ugyanúgy várta már a dolgot, mint én, szorított barátjának. Eljött végül a nagy nap, az ünnepség után rohantam haza átöltözni, és igyekeztem vissza a nagy dombra, ahova a találkozót megbeszéltük Brigivel. A hely igazából egy gyönyörű, óriási fenyőkkel teli, erdős táj volt, ahol könnyen találhatott magának az ember fia egy csendes zugot, ahol senki sem zavarja. Az egészet kicsiny patakocska ölelte körbe. A domb csúcsán elnyúló, fokozatosan mélyedő árok volt, amely felé elhasznált gumiabroncsokat kötöttünk, két, ágaival hosszan benyúló fa segítségével. Tökéletesebbet keresve sem találhattunk volna, hogy megtegyük felnőtté válásunk első lépését. Gyorsan bevágtam a táskámba egy nagy plédet, és persze az óvszert, amit apám éjjeli szekrényéből csórtam ki, aztán, mint akit kilőttek, elviharzottam otthonról. Nem foglalkoztam vele, hogy lesz-e belőle valami baj, gondoltam majd kitalálok valamit, ha egyáltalán elővesznek a dolog miatt, akkor viszont fontosabb dolgom is volt annál, minthogy ezen idegeskedjek. Szerencsére a domb nem volt messze tőlünk, hamar odaértem. Brigi még nem volt sehol.
- Biztos hamar jöttem - gondoltam, és szépen előkészítettem a terepet, amíg fel nem bukkan.
 Izgatottan vártam, hogy megpillantsam ártatlan tekintetét, de az óra sosem jött el. Nem tudtam, hogy mi történhetett, elhatároztam hát, hogy utána járok a dolognak, és elmegyek a házukhoz. 

Amikor odaértem, rendőrök torlaszolták el az ajtajukhoz vezető utat, nem engedtek be. Tudtam, hogy valami nagy baj van. Mentő- és rendőrautók álltak előttük, az emberek megrémülve próbáltak bekukkantani kintről, hátha meg tudnak valamit. Brigitta szüleit pillantottam meg az utcára néző konyhaablakon keresztül, ahogy mindketten kínkeservesen sírnak. Megálltam a ház előtt, és csak vártam, vártam rendületlenül. Végre nyitódott az ajtó; a mentősök hordágyon hozták ki eszméletlenül fekvő barátnőmet. Csak egy pillanatra láttam az arcát, próbáltam szólítani, de nem felelt. A kinti tömeg értetlenül állt az eset előtt, néhányan próbálták megtudni a rendőröktől, hogy mi történt, de választ senki nem adott. Nagyon megijedtem, reszkettem a félelemtől. Tudatlanul, értetlenül álldogáltam továbbra is a bejárathoz vezető kavicsos járdán, egészen addig, amíg Brigi édesanyja ki nem rohant önmagából kikelve az utcára, és teli torokból üvöltötte:
- Tudni akarjátok, hogy mi történt?! Megrontották a kislányomat, az történt! Valaki megerőszakolta a kislányomat!! Valaki meg… - majd a térdre rogyó asszony elakadt szavait zsigereimig ható vonyítás váltotta fel. Akkor még nem tudtam, hogy ez mit jelent, később apám magyarázta el nekem, hogy mit is tettek életem első szerelmével. A világ összeomlott bennem, tizenhárom évesen gyilkolni tudtam volna a dühtől. Brigi bár felépült, de nem akart látni többet. Ezt nem tudtam elviselni, ezért kiharcoltam apáméknál, hogy engem is ugyanabba a középiskolába küldjenek, ahova ő megy, különben nem leszek hajlandó a tanulásra koncentrálni, és a végén a krumpliföldön kötök majd ki. A fenyegetés bevált, apámnak sem kellett több, - Legyen, ahogy akarod fiam - mondta beletörődve, tudta, hogy erről nem lesz képes lebeszélni fiát. Tomi barátommal is nagyot fordult a világ, azon az éven apja lelépett…bár ez érthető módon nem rázta meg túlságosan. Az viszont már igen, hogy az anyja nem bírta a nyomást, egyedül képtelen volt egy gyerek felnevelésére, és végül szülői jogairól lemondva, nevelőotthonba dugta. A fiú kérésére, vagy inkább könyörgésére viszont megengedték, hogy jelentkezzen ugyanabba a gímibe, amelyikbe én is, hogy legalább legjobb barátjától ne kelljen elszakadnia. Nem bántam a dolgot, igazság szerint nagyon hiányzott volna nekem. Brigitta szülei végül elhatározták, hogy visszaköltöznek Mátészalkára, ami a mi kis porfészkünktől nem messze volt található. Így történt, hogy én és Tomi követtük őt a helyi középiskolába. Persze csak az érdekelt, hogy én valahogy visszaszerezzem őt, az meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg menekülni próbál mindentől, és mindenkitől, aki arra a borzalmas napra emlékezteti. Óriásit hibáztam. Közelebb soha nem kerültem már hozzá, egyszerűen rám sem bírt nézni többet. Szinte belebetegedtem a helyzetbe, más lányokkal pedig nem tudtam, és nem is akartam ismerkedni. Egyszer vágásnyomokat véltem felfedezni a csuklója körül, ekkor tudatosult bennem, hogy végleg elveszítettem őt, és azzal teszem neki a legjobbat, ha végleg eltűnök az életéből. Tomi nagy meglepetésre az elsők között volt, akinek barátnője lett a gímiben, mintha teljesen kicserélték volna. Nekem persze csak a kétezer forintos, a vonatállomás restijében dekkoló ribancok jutottak. Velem ellentétben, ő nagyon élvezte a középiskolát, míg én csak szenvedtem, és sötét gondolatok lepték el belső világomat. Egy évvel érettségi előtt abban a tudatban léptem le otthonról, és a suliból, hogy legalább egyetlen ember nekem köszönheti a boldogságát, még ha csak közvetve is.

Édes szerelmeim - 2. rész  

A suliban volt egy srác, Gábor, aki mindig azzal hencegett, hogy ő a mátészalkai maffia megbecsült tagja, és jobb, ha vele senki nem húz ujjat. Végső elkeseredésemben hozzá fordultam segítségért, elmondtam neki, hogy le kell lépnem, családi problémákra hivatkozva. Mivel addigra, az átlagnál nagyobb fejmérettel rendelkező fiúhoz hasonlóan nem voltam már egy nádszál, arra gondoltam, hogy csatlakozhatnék hozzá, mint pénzbehajtó. Ahogy ő mondta, nagyon nagy lóvé van benne. Gyakran aludtam náluk, még mielőtt leléptem volna. Házuk tágas, modern építésű volt, biztos, hogy nem a legolcsóbb a környéken, ugyanakkor belül piszok, rendetlenség fogadta a vendégeket. Miután anyja tüdőembóliában elhunyt pár éve, apja egyedül nevelte, nem sokat foglalkozott vele, ahogy azzal sem, ha épp egy egész hónapig ott dekkoltam. Jobban érdekelte, hogy a kocsma be ne zárjon, mielőtt átmehetne napi szokásos adagjáért a fárasztó munkanapok után. Előfordult, hogy a havi buszbérlet árából, inkább a restiben vásároltam magamnak kellemes társaságot, ekkor azért ki kellett találni valamit az otthoniaknak is. Megkértem apámékat, engedjék meg, hogy azt a négy hetet Gáboréknál töltsem, akit a legjobb barátomnak gondoltak. Persze én csak a hasznot kerestem társaságában. Végül belementek.
- Egy kis önállósodás még jót is tehet a gyereknek - ahogy apám mondta, meggyőzve érvelésével anyámat is.

Megígértem a fiúnak, hogy egyszer majd meghálálom a szívességét, amikor végre beleegyezett, hogy vele menjek egy átlagos munkanapjára, egy borús szombaton. Azt mondta, hogy segít új életet kezdenem. Nem tudom, hogy miért volt ilyen rendes, az osztályban szinte mindenki utálta bunkó, lekezelő stílusa miatt. Azt mondta, hogy átérzi a helyzetemet, és mivel őt kicsapták a sok hiányzás, és intő miatt, így ő is hasonló terveket szövögetett, mint én. Bemutatott egy ismerősének, akit csak Őrangyalnak neveztek a berkeken belül. Persze legkevésbé angyalra hasonlított, külsőre inkább úgy nézett ki, mint egy megnyúlt, jó kondiban lévő indián. Tényleg, már csak a tollak hiányoztak a fejéből. Tőle hamar megtudtam, hogy Gábor nincs olyan pozícióban a „családnál”, mint ahogy azt ő állította. Egy egyszerű csicskás volt, ami annyit tett, hogy ő adta el a drogot a kiskölyköknek a parkokban, iskolákban, ezzel magára vállalva az összes felelősséget, szinte aprópénzért. Nagy kockázat, kis fizetségért cserébe. Nem érdekelt a dolog, és mivel nekem is ugyanezt a melót ajánlotta fel a fickó, örömmel vetettem bele magam a veszélyes feladatba, szó nélkül otthagyva az otthon biztonságát. Keményen dolgoztunk, és jók voltunk abban, amit csináltunk. Ha gázos volt a szitu, soha nem vállaltunk fölösleges kockázatot, vagy a pénzt, vagy a drogot mindig épségben leszállítottuk Őrangyalnak. Neki feleltünk, az ő beosztottjai voltunk végül is. Nála magasabb rangú emberrel csak elvétve találkoztunk, konkrétan azt sem tudtuk, hogy hányan állhatnak felette. Haza nem látogattam, hírt is csak ritkán adtam magamról, egészen addig, amíg apám halálhíre el nem jutott hozzám, megbízható forrásokon keresztül. Attól kezdve folyamatosan én gondoskodtam anyámról, mármint ami a pénzügyi helyzetét illeti, viszont ezután sem nagyon néztem feléje. Mondhatnám, hogy nem akartam őt bajba sodorni, de az igazság az, hogy tudtam, ő egy teljesen más embernek hisz engem, valakinek, aki nem vagyok. Még ha vér áztatta pénzből is, de mindig megadtam neki mindent, miután az öreg elment. Bűnös úton szereztem, eladtam érte a lelkemet, de szükség volt arra a jövedelemre. Úgy voltam vele, hogy majd az én lelkiismeretem bűnhődik érte, neki meg nem kell tudnia arról, hogy mivel is foglalkozom. Valamilyen szinten büszke voltam magamra, nem sokan mondhatták el, hogy a mi környékünkről kitörtek. Néha küldtem levelet, amiben kitalált életemről meséltem neki. Megnyugtattam, hogy minden rendben van velem, jól megy sorom, de a munka miatt nem tudom meglátogatni őt. Azt hitte, hogy ingatlanügynök vagyok a fővárosban. Erős asszony volt, olyan típus, aki a jég hátán is megél. Tudtam, hogy nem lesz vele gond, még apám nélkül sem. Szerették az emberek, mindig volt társasága. Amíg abban a cipőgyárban dolgozott, ő volt a munkások szócsöve. Mindig, amikor el akartak érni valamit, - fizetésemelést, jobb körülményeket, több szüntetet – őt kérték meg, hogy tolmácsoljon a főnökség felé. Akaratos személyiségének köszönhetően mindig, mindent elért náluk. Ugyanígy volt apámmal is, gyakran mondta az öreg:
- Nem én vettem el anyádat, hanem ő engem. Kinézett magának, mint a piacon egy érett, jól megtermett görögdinnyét, és hazavitt. Alkudni is próbált apámékkal, hogy csapjanak hozzám egy kis kezdőtőkét is, ha már házat nem tudtak adni, de végül csak magunknak kellett megdolgoznunk mindenért, amink most van.
Mindig jó érzéssel töltött el, amikor az öreg szavaira gondoltam, a legkeservesebb időszakokban is jó kedvre derítettek.

Főleg Gábornál, vagy olcsó motelekben teltek mindennapjaim. Négy év kemény munka után, mivel még mindig nem kaptunk esélyt az előrelépésre, elhatároztuk, hogy rákérdezünk Őrangyalnál a dologra. Jobb beosztást akartunk, megbecsülést, valami keményebbet csinálni, mint addig, és persze sokkal többet keresni.
- Behajtóknak tökéletesek lennénk - ajánlgattuk magunkat neki, ő erre megkért minket, hogy adjunk neki pár napot a válaszra, meg kell kérdeznie a főnököt. Már az is jó jel volt, hogy nem zavart el minket azonnal, bizakodva vártuk hát a napot.
- A főnök látni akar titeket – közölte később a jó hírt.
- Megcsináltuk tesó - vigyorgott a képembe Gábor, akivel madarat lehetett volna fogatni.
Belül én is együtt örültem vele, de ezt nem mutattam ki, nehogy Őrangyal a gyengeség jelének vélje. Tudtam, hogy Gábornak köszönhetek mindent, amit elértem, és amit a jövőben el fogok, de óvatos voltam vele is, mint mindenkivel. Aki ilyen körökben mozog, sosem lehet elég elővigyázatos, egyszer az szúr majd hátba, akitől a legkevésbé számítasz árulásra. Soha nem engedtem túl közel magamhoz, nem váltunk igazi barátokká. Ha már az igaz barátoknál tartunk: Tomit azóta nem láttam, amióta otthagytam a sulit. Úgy hallottam, hogy jó munkája van, megnősült, és már második kisfiúk is úton van. Neki ezek szerint bejött az élet, engem kicsit más irányba fújt a szél. Nekem is megvoltak a magam céljai, első lépésnek itt volt már is a főnökkel való találkozó. Remegő lábakkal mentünk felfelé a koszos tömbház lépcsőin, egészen a legfelső szintig.
- Biztos nem itt lakik, csak itt bonyolítja le az üzleteket… végül is, arra tökéletes - gondoltam magamban, miközben a minket kísérő Őrangyal kinyitotta előttünk az ajtót.
- Remélem, legalább egyikkőtöknek összejön - mondta alig észrevehető biccentéssel, miközben szemembe nézett, majd bezárta az ajtót.
Ekkor láttam őt utoljára. Hallottam, hogy ráfordítja a kulcsot kívülről, nagyon rossz előérzetem támadt. Gábor ebből semmit sem vett észre, teljesen be volt zsongva, hogy ott volt egy szobában a főnökkel. Belül meglepően nagy volt a tisztaság, akár enni lehetett volna a padlóról is. A terem közepén hosszú, sötétbarna íróasztal mögött fekete színű, forgós bőrfoteljében nekünk háttal ülő emberke arcát nem láttuk, csak jobb kezében füstölgő szivarjára lettünk figyelmesek.
- Szóval ti lennétek azok - mondta nekünk rekedtes hangon, miután lábával megpörgetve foteljét felénk fordult. Méregetett minket pár másodpercig, majd folytatta:
- Kesztyűs vagyok. Ne kérdezzétek, hogy miért hívnak így, nem szeretek róla beszélni. Szóval azért jöttetek, mert előléptetést akartok. Jól mondom?  
Határozott igennel feleltem, miután én is jól megnéztem magamnak. Hátrafésült haja volt, vékony, csontos arca, csókos, lilás ajka. Tekintetében mintha az ördög bújt volna meg, ravasz mosolyától még jobban kirázott a hideg. Gábor csak állt ott megilletődve, láthatóan nagyon izgult, szinte megmukkanni sem bírt.
- Rajta, foglaljatok helyet - mondta a főnök, hirtelen a mosolyról komoly arckifejezésre váltva.
Leültünk mindketten a vele szemben lévő székekre. Az asztal közepére pillantva egy arany markolatú, rendkívül éles pengéjű, hegyes végű, gyönyörű késen akadtak meg szemeim.
- Úgy hallottam, nagyon jó munkát végeztetek az utcán - terelte el tekintetem Kesztyűs a tőrről. - Ami azt illeti, szélesíteni akarom a pénzbehajtó csapatot, épp szükségem lenne egy plusz emberre. Érdekelne a dolog titeket?
Gábor, erőt merítve azonnal, határozottan rávágta az igent, én csendben ültem, és vártam, hogyan folytatódik az interjú.
- Nagyon helyes - mondta. - Viszont, ahogy ti is hallottátok, csak egy emberre van szükségem.
Gábor arcáról hirtelen lefagyott a mosoly, Kesztyűs töltött magának egy pohár italt. Az egyik legelegánsabban palackozott Bourbon volt, amit valaha láttam, dugóján nyolc eltérő formában gyártott apró szobrocska volt található. Belül dühöngtem, hogy itt kereszt apáskodik nekünk egy nálunk alig idősebb, harmincas alak. Kíváncsi voltam, hogy jutott el idáig ilyen fiatalon. Felállt az asztaltól, magabiztos, lassú léptekkel ment oda a lenti térre néző ablakhoz, kezében a sötétbarna nedűvel. Nekidőlve a radiátornak torkát köszörülte.
- Látjátok azt a kést? - kérdezte a tárgy irányába mutatva. - Körülbelül egyenlő távolságra vagytok tőle. Azt akarom, hogy az egyikőtök megölje vele a másikat - nyögte ki végül eddig ismeretlen hátsószándékát.
Ledermedtünk. Tudtam, hogy itt ma egyikünk életét veszti.
- Ne kérdezzétek, hogy miért akarom, hogy ezt tegyétek. Legyen elég annyi, hogy ez a belépő a családi körbe. Ha úgy tetszik, ez a rubrika a munkaszerződésen, amit a másik vérével kell aláírni.
Gábor szaporán kezdett zihálni, végre ő is ráeszmélt, hogy mibe is csöppentünk. Én akkor már rég elhatároztam magamban, hogy a késért fogok nyúlni, még mielőtt ő megtehetné.
- Na, lássuk! Ki a gyorsabb? – hergelt minket cinikus mosolyával. - Ha nem teszitek meg, mindkettőtöket kicsinálom – majd meglendítette sötét zakóját, megmutatva ezzel nekünk nadrágjába dugott fegyverét.
Belső zsebéből, egy fekete bőrkesztyűt vett elő, lassan felhúzta kezeire, ujjainál finoman megigazítgatva azt. Gábor kifakadt, elsírta magát.
- Nem akarok meghalni! Én ezt nem akarom! - ordította, majd felpattant az asztaltól, és a bejárati ajtó felé vette az irányt. - Nyissátok ki! Nyissátok ki szemét állatok! - dörömbölt a zárt ajtón ökölbe szorított kézzel.
Tudtam, hogy valaki ott áll kint, Őrangyalra tippeltem. Szinte láttam magam előtt, ahogy a rá jellemző módon komoran néz maga elé, néha lehunyva szemeit, háttal támaszkodva a falnak. Én nem kiabáltam segítségért. Nem lett volna értelme. Tudtam: még ha ő is van kint, biztos, hogy nem fog segíteni. Nem pánikoltam. Ugyanolyan nyugodtan ültem a helyemen, néha Kesztyűs izgatott arcára, néha pedig a késre pillantva. Végül elhatároztam magam, és mielőtt a férfi levadászott volna mindkettőnket, megmarkoltam a gyönyörűséget, aminek következtében egészen hihetetlen érzés kerített hatalmába. Olyan jó volt a kezemben tartani, hogy soha többet nem akartam megválni tőle. Nem volt túl nehéz, épp megfelelő súlyát tekintve. Beleborzongtam, amikor arra gondoltam, hogy milyen dolgokra lennék képes egy ilyen baráttal az oldalamon...hogy mit tudtam volna a segítségével csinálni Brigi megrontójával. Lassan elindultam Gábor felé.
- Mit csinálsz Palikám?! – kérdezte tőlem megrémülve, taknyos orrát, könnyes szemeit pulóvere ujjába törölve. - A barátod vagyok! Ne csináld! Kérlek!
Könyörgését meg sem hallottam, eltörpült az érzés mellett, ami testemet járta át. Tudtam, hogy már csak percek kérdése, és valami mássá változom. Soha sem feledem szemeit. Mint az antilop, úgy nézett rám, amikor oroszlán áll vele szemben. Érezte, hogy a ragadozó hamarosan széttépi. Még utoljára megfordult, hogy tovább üsse az ajtót, de akkor elkaptam dús, fekete hajánál fogva, és visszahúztam. Talán a sokktól, de hirtelen elhagyta teljes ereje, és térdre rogyott előttem. Leguggoltam mögé, tenyeremet homlokára tettem, a másik kezemben lévő kést pedig lassan, mélyen végighúztam annak az embernek a torkán, akinek szüleim után talán a legtöbbet köszönhettem. Vörös vérét nézve, ahogyan egyenesen folyt le végig a pengén, fokozatosan átvette az irányítást fölöttem ez az új, eddig bennem mélyen megbúvó, sötét lélek. Katarzis járta át az egész testemet. Már-már művészinek véltem a kezemben tartott tárgyat ilyen formájában látni, alig volt szívem letisztítani. Kesztyűsre néztem nyugodt, éles tekintettel. Láttam, hogy a korábbi lenéző, kissé gúnyos mosolynak nyoma sincs az arcán. Komoly képet vágott.
- Tartsd meg! A tiéd. Kiérdemelted, ahogy a munkát is - mondta, miután átnyújtottam neki a tőrt, hogy visszaszolgáltassam azt.
Éreztem, hogy kivívtam a tiszteletét, és egyben kíváncsivá is tettem. Meg akarta ismerni ezt a valamit, ami előtört belőlem, de ugyanakkor szemmel láthatóan tartott is tőle. A sötétség kiegészített, visszakaptam tőle valamit, amit már nagyon, nagyon régen elvesztettem; úgy tizenhárom évesen, egy reményekkel teli nap, rémálomba fulladt délutánján.