Bemutatkozás

Sziasztok! Liza Hans vagyok! 18 éves nem teljesen épelméjű csaj. Legjobb barátnőm Jess Murray. Mindketten az Attenborough gimibe járunk. Sajnos az életem nem olyan könnyű, mivel mindig történik valami, amivel nehezíthetek egy kicsit rajta. Akaratlanul történik. De hát másképp uncsi lenne az élet, nem igaz?

1.       1. fejezet

Istenem! Már megint itt. Nagyon nem hiányzott. Nyarat akarok!

- Hé! Mi lesz már? Gyerünk be!- zökkentett ki legjobb barátnőm Jess a magamban lefolytatott hisztiből.

- Jó menjünk. Végülis ezt az egy évet már fél lábon is kibírom. De utána ígérd meg, hogy elmegyünk vásárolni!- nyafogtam tovább, immáron hangosan.

- Rend….Oké Liza, most ne nézz arra! Mondom ne! – szólított fel Jess, de akkor már késő volt. Megláttam Jamest, ahogy belibeg a suli ajtón azzal a zsiráf Hilary-vel. Megremegett a gyomrom. Nem volt szabad engednem az érzéseimnek, hiszen már egy hónapja szakítottunk James-szel. És igazából Hilary volt az első barátnője, én csak véletlen kerültem képbe. Ártatlan áldozat, úgyis lehet mondani.

És ekkor felbukkant mögöttük Tyler. Igazából ő is tetszett, sőt, még tetszik is. Egy a gond: James legjobb barátja.

- Gyerünk Liza! Menjünk a teremhez,mindjárt csengetnek. Nem akarok már első nap beírást. – szólt Jess és elindult az osztályterembe. Vetettem még egy gyors pillantást Tyler-re. Hirtelen összetalálkozott a tekintetünk és rám mosolygott.  Megint összeszorult a gyomrom. Elkaptam a tekintetem és Jess után rohantam.

Az első óránk matek volt. Utálom a matekot, nem látom értelmét, minek szenvedjünk vele. Nem igazán törődtem vele. Máris a hétvégi bulin járt az eszem. Vajon megismerek valami iszonyú jó pasit és végre elfelejtem ezt a másik kettőt? Vagy talán ott lesz Tyler? És ha igen, akkor megint csak velem fog foglalkozni? Ezektől a gondolatoktól végre megmenekített a csengő. A nap további része is így telt. Egyik órán se tudtam figyelni. Mint valami zombi, járkáltam az iskolában, szegény Jess ma nem igazán számíthatott a barátnőjére.

Mikor vége lett az utolsó órámnak, bambán sétáltam ki a kapun.

- Elkísérjelek? Útba esel. – hallottam meg azt a hangot, ami még a mai hangulatomat is fel tudta dobni.

- Talán! De csak ha James nem tart velünk! – mosolyogtam Tyler-re.

Szótlanul sétáltunk egy darabig. Zavarban voltam. Hétvégén kicsit közel kerültünk egymáshoz, pedig az ő elmondása szerint ez helytelen James - szel szemben. Pedig nekem tök rendben lenne a dolog. Nagyon is.

- Nos, hogy telt a mai napod? – törte meg a csendet.

- Hát hidd el, sokkal jobban örültem volna, ha otthon aludtam volna. – válaszoltam.

Nem kérdeztem vissza. Nem erről akartam beszélni. Miért nem hozza fel? Vajon ő is gondol rá? Egyáltalán emlékszik rá? Elég sokat ivott ő is..

- Figyelj! –állt meg és megfogta a karom. – tudom mi volt szombaton. – kezdte. Reményteljes tekintettel néztem rá. – De vegyük úgy, hogy ez nem történt meg. Köztünk ez nem fog működni. Hogy tudnám összehangolni azt, hogy veled vagyok és közbe James a barátom? Nem tudnánk együtt lenni, azt meg pláne nem tudnám elképzelni, hogy négyesben megyünk el valahová. Meg amúgy sem akarok most kapcsolatot. – fejezte be.

Égett a fejem. Nem akartam sírni. Nem akartam, hogy lássa, hogy rosszul esik.

- Most jutott eszembe, hogy még el kell mennem anya irodájába. Majd beszélünk! Szia. – hebegtem. Gyors tempóban megfordultam és elindultam balra. Azaz indultam volna, ha az a fránya biciklitároló nem lett volna az utamban.

- A franc! – kiáltottam esés közbe. Akkorát vágódtam a betonon, hogy csak na. Normál esetben szét röhögtem volna a fejem magamon, de mivel már így is  a bőgés környékezett, ezért elsírtam magam.

- Jól vagy? Úristen, biztos nagyon fájt! – térdelt mellém Tyler. Hosszas küszködés után felhúzta a nadrágom szárát a térdemig, és elkezdte a véres lábamat törölgetni zsepivel. Nem tudtam megszólalni a sírástól. Csak hüppögtem, néztem őt. Nem tudtam felfogni, hogy elvesztettem. Majd hirtelen bekattant valami.

- Hagyjál már! Törődj azzal, akivel akarsz! És rohadj meg! – üvöltöttem neki. Felpattantam és elkezdtem rohanni. Nem tudtam hova, csak tőle távol.

Már vagy fél órája csámborogtam össze vissza a városban. Haza nem akartam menni, nem akartam magyarázkodni az elfolyt sminkem és kibőgött szemem miatt. A lábam is fájt már. Ezért leültem egy padra.

- Szia! Jól vagy? Tudok segíteni valamiben? – hallottam meg egy hangot. Bizonyosan valami helyes sráchoz tartozhatott, de nem mertem felnézni, nehogy meglássa az arcom. Helyette elkezdtem a táskámban kotorászni a tükrömért. Belenéztem, de kb. a fejem a térdem közt volt, annyira lehajoltam, nehogy meglássa az elkenődött sminkem. Hm.. nem is olyan gáz. Két mozdulattal letöröltem az arcom, és felnéztem.

Azta mindenit!  A sors engem tényleg ver!