Rebecca Willow króniák I.

Tizenkettedik napja tart az ostrom a Ragnar ellen. A támadó dracok olyan gyorsan csaptak le, hogy nem tudtunk elrejtőzni sem.

Még mindig emlékszem, az utcán álló tömegre, akik összesúgva álltak az utcákon, és nem akartak hinni a szemüknek. Az idegen hajók pedig egyre csak közeledtek, és mindet lebombáztak. Sokakat maga alá temetett a város, mely oly sokáig épült. Most pedig a kolóniánk temetője. Azt hittük, ez a föld lesz az újrakezdés. Itt már nem követjük el azokat a hibákat melyekkel tönkretettük a Földet. Valóban nem követtük el ugyanazon hibákat. Újakat találtunk, melyek sokkal pusztítóbbak ránk nézve.

Néha vannak tiszta pillanataim, de nagy fájdalmaim vannak. A bolt, ahol dolgoztam eddig; találatot kapott, és a törmelékek alá szorultam. Nem tudom meddig feküdhettem alatta, mire kiszabadítottak. A lábam csúnyán megsérült. Nem tudok lábra állni, talán le is kell vágni. Már megbékéltem vele. Sőt. Itt a halál gondolata is egyre megnyugtatóbb. Egy férfi talált rám, aki egy menedékbe vonszolt. Egyszer láttam, mióta magamnál vagyok, de már annak is egy hete. Nem beszél, róla senki mi folyik odakint, de talán nem is érdekel. Hiszen akár mi is az, megöl minket, mint oly sokakat. Állítólag segítségre várunk a Földtől, de még nem értek ide. Ugyan milyen segítség jöhet, ami megmenekít minket ebből a veremből. Fogytán a vizünk, és az élelmünk. Egy kislány maradt itt árván, Jessie egy kiscicával. Ők az egyetlen olyan dolog ebben a pokolban, mely egy kicsit el tud ringatni bennünket a szörnyűségek elől. Egy mérnök srác van még itt, Tom, aki folyamatosan imádkozik, a régi Istenhez és az újakhoz. Mind hiába. Egy idős házaspár is itt talált menedéket, Ronson-ék. Ők jobbára csak összebújva ülnek a sarokban, és csak néha hallani a hangjukat, amint egymást vigasztalják. Mind kiderült a fiuk épp a támadás pillanatában szállt le a bolygóra. A dracok a légikikötőket bombázták le először, de senki, nem mert még szembenézni az igazsággal. Én pedig senki vagyok ahhoz, hogy megfosszam őket a vak reménytől, bár fájó nézni, ahogy még mindig bíznak az elkerülhetetlennel szemben. Egy katona van még itt, William százados. Ő folyamatosan kijár, élelmet keresni. Nem beszél túl sokat. De nem is kell, hiszen mind tudjuk, amit tudnunk kell.

Innen nincs kiút. Sokszor kelünk robbanások hangjára az éjszaka közepén. Állítólag a dracok a sötétben is látnak. Nehéz úgy küzdeni valakivel, hogy te nem is látod, ő pedig tudja, hogy te hol vagy.

Egy újabb fájdalomcsillapító löket után ismét jobban érzem magam. Mint ha ilyenkor az élet valódi arcát látnám, a valódi kérdéseket a valódi válaszok nélkül. Azt mondják, hogy a fájdalomcsillapító ilyen erős, de hiszem, hogy egy magasabb tudatállapotba emel. Talán, mint az LSD. Néhány mély lélegzet után már fogalmazódnak is a körmönfont kérdések, melyekre választ itt az óvóhelyen, alig ha kapok.

A fájdalom már csak tompa lüktetésként hatol végig a testemen, és átadom végül magam a kozmosz kérdéseinek. Romba döntöttük a Földet majdnem; erre egy másik bolygóra költöztünk, és mégis utolér a végzetünk. Talán tényleg arra ítéltek bennünket, hogy kihaljunk. Ha nem a saját kezünk által, akkor egy másik faj teszi meg, amire mi nem voltunk képesek? És mégis mi maradna utánunk? Hogy emlékeznek majd az emberekre? Egyáltalán fognak ránk emlékezni? Tudni fogja bárki is, hogy a dracok a rabszolgasorból kitörve megölték elnyomóikat? Lehetett-e volna máshogy? Vagy az emberi természetbe ennyire beleivódott az erőszakosság? Az elnyomás? Miért kellett ilyen nagy utat megtennünk ahhoz, hogy itt legyen a vég?

A hatalmas vasajtó kinyílik, és a százados oson be rajta. Ilyenkor örülök, hogy legalább egy pillanatra láthatom a Pullo fényeit, bár homályosak, akár ez a verem. Ismét egy sikeres zsákmányszerző körútról visszatérve nekünk, nyomorultaknak a százados meghosszabbítja a szenvedést, melyből fogalmunk nincs mikor lesz kiút, vagy lesz-e egyáltalán, vagy a csendes halál itt markolja el, ami az övé. Már megfordult a fejemben, hogy a pisztolyát elveszem az éj leple alatt, és megkönnyítem a saját, illetve a társaság dolgát. Így egy fővel kevesebbre lenne gondja mindenkinek. De mikor eljön, az éj a gondolat hiába erősödik meg bennem, a kezem nem akar, engedelmeskedi, így fájón ismét fel kell kelnem reggel, és ismét végig kell szenvednem a napot. Csak a remény maradt abban, hogy előbb utóbb ide ér a felmentés.

Ki biztosít arról, hogy megmenekülünk. Nem tudja senki, hogy a dracok mivel bombáztak le mindent. Lehet, hogy az épületek alatt szépen, lassan valami mérgező anyag szivárog, és álmunkban fojt meg. Lakhatatlannak minősítik a bolygót, így senki nem fogja elmesélni a mi történetünket. Ez a papír fecni is elvész. Talán egy terra formálóval ismét lakható lesz a bolygó. De míg itt írogatok, nem fáj élnem. Nem törődöm semmivel. A százados kiosztotta a konzerveket, amiket talált. Egy szép érett alrugont vett ki végül, amit Jessinek adott oda. A gyümölcs akkora volt, mint a kislány két tenyere. Szétnézett majd elindult vele felém, és ide adta a gyümölcsöt. az ölembe hajtotta a kis fejét, felpillantott, és azt mondta, hogy az anyukája mindig azt mondta, ha beteg volt, hogy egyen gyümölcsöt.

A gyümölcs súlya majd eltöri a kezem. Alig lehet harminc deka. Az érett gyümölcsből szivárgó folyadék égeti a bőröm. Alig kapok levegőt, és érzem, ahogy az arcom kipirul. Mint ha le akarna égni a bőr róla. Megpróbálok beleharapni a gyümölcsbe, de csak a sokadik próbálkozásra sikerül. Az édes gyümölcshús végig égeti a nyelőcsövemet, és megerősíti a bűntudatomat. Az árván maradt kislány az, aki életet tölt belém, holott neki kellene a legrosszabb bőrben lennie, vagy egy sarokban sírnia. Mégis ő az, aki a kedvességével mély szívfájdalmat okoz nekem. A szégyenérzetem, annyira megerősödik, hogy az alrugont félre kell tennem, és Jessinek felajánlani a többit. Az ujjára csöpögtet egy kis levet, majd a cicának kínálja, aki mohon nyalja az édes folyadékot.

Azt hiszem, ezért megéri a mai napot is túlélni, és tovább reménykedni a szebb jövőben. Legalábbis Jessiében.