Minden egyes perc örökkévalóságnak tűnt, pedig csak egy órája bandukoltunk a véget nem érő síkságon. A táska és Paul súlya mázsás kőként nehezedett a vállamra. Az éhségtől és a vodkától rettenetesen szédültem, remegett a kezem, lábamat már alig bírtam megemelni. Torkom kiszáradt, már nyelni is alig tudtam, szám kicserepesedett, a por sercegett a fogaim között, de reményünk sem volt arra, hogy rövid időn belül ivóvízhez jussunk. Paul is erőtlenül vonszolta magát mellettem, de Ő még rosszabbul nézett ki, mint én.

      Fájdalomcsillapító hiányában néha egy-egy korty vodkát öntöttem a szájába. Szótlanul mentünk célunk felé, bár fogalmam sem volt, hogy jó irányba indultunk-e el. A nap kíméletlenül perzselte bőrünket, a tikkasztó meleg egyre csak fokozódott. Attól tartottam, hogy Paul elájul, mert már éreztem, hogy láza kezd felszökni.

      Már feladtam az összes reményt, ami addig éltetett, és erőtlenül rogytam le a földre, magammal húzva Pault is, amikor a távolban észrevettem egy fát. Akkor már négy órája úton voltunk. Szemem égett, kezem ragadt a rátapadt alvadt vértől. Víz után vágyakozott minden porcikám. Ruhám is koszos, véres volt. Összeszedtem maradék erőmet, felhúztam Pault a földről, és az elérhetetlennek tűnő fához vonszoltuk magunkat. És akkor megláttam az éltető nedűt. Egy keskeny kis patak szelte át a kietlen síkságot, és a túloldalán, a távolban már láttam a házat, amiről Paul beszélt.

      Lefektettem a patak mellé, a maradék vodkát kiöntöttem az üvegből és telemerítettem friss vízzel. Meglocsoltam az arcomat, ittam pár kortyot, és megitattam őt is. A teste már tűzforró volt a láztól. Vizes ruhával megtörölgettem az arcát és a seb környékét. Szerencsére találtam egy fehér inget a táskában, és lecseréltem a véráztatta ruhát a sebén. Miután elláttam, magamat is rendbe hoztam kissé. Csak az járt a fejemben, hogy minél előbb el kell érnünk azt a házat, de Paul már nem volt magánál, nem tudtam lábra állítani. Feje alá tettem a kabátomat, betakartam a pléddel, és géppisztollyal a kezemben elindultam a ház felé.

      Futottam, ahogy csak bírtam. Paul az éjjel körülírta nekem, milyen a ház, így akkor már biztos voltam benne, hogy jó helyen járok. Talán száz méterre lehettem csak tőle, amikor kinyílt az ajtó, és egy termetes férfi lépett ki az ajtón egy puskával a kezében, melynek csövét felém irányította. Letettem a fegyveremet a földre, és magasba emeltem mindkét kezem.

–     Ne lőjön! A barátja, Paul Crossman megsebesült. Itt fekszik nem messze, a pataknál.

–     Honnan tudjam, hogy igazat mond?

–     Bízzon bennem. Segítenie kell. Már nincs eszméleténél, nem bírtam idáig elhozni. Kérem, Nicholas… segítsen.

      Csak a férfi keresztneve jutott az eszembe, de úgy látszott, ez meggyőzte, mert intett, hogy menjek utána. Beszálltunk egy kisteherautóba, és visszamentünk Paulért.

      A férfi hívott egy megbízható orvost, aki rendesen ellátta a lőtt sebet, és hagyott ott orvosságot. Azt mondta, hogy pár nap múlva újra megnézi, de ha rosszabbodna a helyzet, nyugodtan hívjuk. Azzal is biztatott, hogy hamarosan rendbe fog jönni.

      Nicholas, miután elmeséltem neki mi történt, megnyugtatott, hogy nála biztonságban vagyunk. Addig maradunk, ameddig csak akarunk. Szüleimet is fel tudtam hívni, akik már nagyon izgultak, hogy miért nem hallanak felőlem. Otthon minden rendben volt, egyelőre, mert a sheriff emberei vigyáztak rájuk. Anya, azóta nem nyitotta ki a vendéglőt. Úgy gondolta, hogy úgy biztonságosabb.

      Három napja ápoltam már, de a láza egyáltalán nem ment lejjebb. Minden este lemosdattam, és átkötöztem a sebet, ahogy a doki mondta. Szerencsére szépen gyógyult. Szinte el se mozdultam az ágya mellől. Láztól égő arcát nedves törölközővel törölgettem, és beadtam neki a fájdalomcsillapító injekciót.

      Az ágya mellett ülve elég időm volt gondolkodni. Vágytam Paulra, de egyben nem is. Már két éve, hogy gyermekkori jó barátom, és szerelmem elhagyott. Egy szép napon bejelentette, hogy elköltözik, és megnősül. Azóta mindenkiben csak Őt kerestem, bár tudtam, hogy még egy olyan férfi nincs a földön. Túl kellett volna lépnem a dolgon, de képtelen voltam rá, mostanáig. Paul volt az, akinek a viselkedése rádöbbentett arra, hogy igenis, lehet még szeretni valakit. Közben önérzetem egyfolytában ostromolt, jó és rossz oldalam egymással vetekedett. Egyik énem akarta Őt, a másik tiltakozott ellene, míg én köztük őrlődtem.

      A negyedik nap reggelén Paulnak lement a láza. A székben aludtam az ágy szélére dőlve, és arra ébredtem, hogy megfogja a kezem.

–     Szia. – Köszöntöttem mosolyogva, és zavartan felültem. - Hogy vagy?

–     Tűrhetően. Hol vagyunk?

–     A barátodnál, Nicholasnál.

–     Szóval megtaláltad a házat. Ügyes lány vagy.

–     Tulajdonképpen nem is reménykedtem benne, hogy megtalálom. De sikerült.

–     Mióta fekszem itt?

–     Már negyedik napja.

–     Te ápoltál? – Emelte fel a takaróját, és nézett be alá, mert rájött, hogy nincs rajta semmi.

–     Hm, hm… Én… De ne félj, nem tettem kárt benned. Különben is, láttam már ilyet. Nem nagy durranás. – De nem bírtam ki nevetés nélkül, mire Ő is elmosolyodott.

–     Legalább nem ér meglepetés.

–     Hm. Már hiányzott ez a kis csipkelődés. Jó, hogy újra magadnál vagy. Nem vagy éhes?

–     Egy kicsit.

–     Hozok valami harapnivalót.

      Még jó, hogy eszembe jutott, hogy négy nap alatt megéhezhetett, mert igencsak zavarban voltam. Amikor lázasan, öntudatlan állapotban feküdt, nem érdekelt, hogy meztelen testét kellett mosdatnom, de most, hogy rájött, egy kicsit elpirultam. Amíg megfordultam a konyhából, addig helyre tettem magam, és már régi formámban tértem vissza a szobába. A tálcát letettem az asztalra, és az injekciós tűbe felszippantottam az utolsó antibiotikumot.

–     Fordulj oldalra. – Kértem tőle közömbös hangon.

–     Azt most belém akarod bökni?

–     Miért mit gondoltál? Magadtól jöttél helyre?

–     Nem, de nincs rajtam semmi.

–     Eddig se volt, akkor miért zavar? Végül is állatorvos vagyok, vagy mi szösz.

–     Kösz, ez a hasonlat jólesett. Különben csak azért zavar, mert te már mindent láttál, én meg még semmit.

–     Ha nem fordulsz meg, lerántom rólad a takarót, és beledöföm a fenekedbe a tűt.

      Nem tudom, hogy fenyegetésem győzte-e meg, de lassan oldalára fordult. Láttam az arcán, hogy még mindig vannak fájdalmai. Azután derekáig letűrtem a takarót, és átkötöztem a sebét is. Szótlanul nézett. Ismertem ezt a vágyakozó tekintetet, de úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. Feltörő vágyaimat, zavaromat visszataszítva lényembe segítettem neki felülni az ágyon, és a tálcát elé tettem.

–     Köszönöm – mondta csendben, és megfogta a kezem.

–     Ne köszönd. Három:egy a javadra.

–     Ne nevettess – mosolyodott el, és fájdalmasan megrándultak arcizmai -, az fáj, nem bírok nevetni. Hol van Nic?

–     Korán reggel elment, azt mondta, csak este jön meg. Elég hallgatag egy ember.

–     Igen az, de megbízható.

–     Egyél, mert gyorsan fel kell épülnöd. Nem bírok itt egyhelyben topogni. Elegem van már ebből az egészből.

–     Igyekszem, hidd el, de ez még csak a kezdet volt.

–     Amíg ápoltalak, volt időm átgondolni a dolgokat. Odamegyünk apádhoz, és beszélünk vele.

–     Te megőrültél? Ott azonnal megölnének bennünket.

–     Miért talán most megkérdezték, hogy akarjuk-e?

–     Liz… Nem ismered őket. Ezeket nem érdekli a véleményed. Azért is megölnek, ha csak rossz szemmel nézel rájuk.

–     Na jó. Akkor mi a te ötleted?

–     Sajnos most nem volt időm újra átgondolni. De rajta leszek, ígérem.

–     Hol vannak?

–     Kik? – kérdezte értetlen képet vágva, pedig szerintem nagyon is értette, mit kérdezek.

–     Apád és az az ember, aki meg akar öletni minket.

–     New Yorkban.

–     Remek. Nem is lehetnének messzebb. Négy nap alatt oda is érünk.

–     Még gyenge vagyok, nem tudunk menni.

–     Tudom. Majd én vezetek.

–     Nem érted, hogy gyenge vagyok még? – De nem tudta folytatni, mert a szájába nyomtam egy darab húst, mire elkapta a kezem.

–     Tedd le a tálcát.

–     Dehogy teszem.- Ellenkeztem vele.

      Szabad kezével maga mellé tette a tálcát, de a másikkal továbbra is fogta az enyémet. Annyi erő azért volt benne, hogy ne tudjam magam kiszabadítani. Amikor szabaddá tette az utat köztem és közte magára húzott, de fel is jajdult, mert hozzáértem a sebéhez, de akkor sem engedett el.

–     Liz, tudom, hogy te is akarsz engem. Miért hadakozol még mindig?

      Legszívesebben behúztam volna neki egyet, de jobbik énem visszatartott. Sebesült, gyenge embert nem lehet bántani.

–     Engedj el, mert megbánod! – mondtam dühöt színlelve.

–     Átlátok rajtad. De tudod mit, menj. – Ezzel ellökött magától, én pedig felugrottam az ágyról, és kimentem a szobából.

      Odakinn fortyogtam magamban. „Hogy lehetek ilyen hülye, hogy mindig elutasítom.” De saját magamnak sem tudtam megadni a választ.

      Megreggeliztem, majd bevittem hozzá a ruháit. Szerencsére egy váltásra való volt még a táskában. Némán nézett rám, amikor beléptem az ajtón, és én sem szóltam semmit, csak leraktam a szék támlájára, és magára hagytam. A ház előtt üldögéltem, amikor kijött hozzám.

–     Még korai volt felkelned.

–     Menni akartál, hát menjünk. Majd kibírom valahogy. Kell szereznünk egy kocsit.

–     Nicholasnak van egy régi autója, azt mondta, hogy odaadja nekünk, de meg kell várnunk, amíg megjön. Megkértem, hogy vásároljon be. Nem szeretnék megint úgy járni, hogy víz és élelem nélkül teszek meg harminc mérföldet, egy kietlen sziklás terepen.

–     Igen, ti nők mindenre gondoltok, még arra is, ami nem történik meg.

–     Elmegyek, járok egyet, te menj vissza és pihenj addig. Elég súlyos teher voltál számomra, nem szeretnélek újból a hátamon cipelni.

      Ezzel felálltam, de elkapta a kezem, mielőtt léptem volna egyet. Megállt előttem, és nem eresztett. Szeméből, szikrázó vágyakozás áradt felém. Erős mellkasához húzott, arcát lassan arcomhoz közelítette, és megcsókolt. Nem harcoltam ellene, hagytam, hogy a szenvedély magával sodorjon.