Minden egyes perc örökkévalóságnak tűnt, pedig csak egy órája bandukoltunk a véget nem érő síkságon. A táska és Paul súlya mázsás kőként nehezedett a vállamra. Az éhségtől és a vodkától rettenetesen szédültem, remegett a kezem, lábamat már alig bírtam megemelni. Torkom kiszáradt, már nyelni is alig tudtam, szám kicserepesedett, a por sercegett a fogaim között, de reményünk sem volt arra, hogy rövid időn belül ivóvízhez jussunk. Paul is erőtlenül vonszolta magát mellettem, de Ő még rosszabbul nézett ki, mint én.

Az éjszaka nagyon hosszúnak tűnt. Legalábbis számomra. Kétóránként váltottuk egymást az őrködésben, hogyha mégis az éjszaka folyamán rajtunk ütnének, akkor észrevegyük. Amikor Paul aludt, többször is vállamra hajtotta a fejét, de nem löktem le magamról. Hagytam, had pihenje ki magát. Szükségem volt rá.

      Pirkadatkor az ölébe dőlve ébredtem. Egy kicsit még élvezni akartam az izmos, erőtől duzzadó, meleg teste által nyújtott kényelmet, így hát szorosabban hozzábújtam, féloldalt mellkasának dőltem, hogy érezzem szívének egyenletes dobogását.

Visszatértünk a főútra, vagyis csak tértünk volna, mert a kocsi pár száz méterre az úttól, egyszer csak megállt. Együttlétünk alatt Pault még egyszer sem hallottam káromkodni. Akkor, mint a záporeső szórta az átkokat, szidalmakat a Cadillacre, az üldözőinkre, és szerintem rám is, de azt nem mondta ki hangosan. Ránéztem, nyugodtan összefontam a karomat magam előtt, hátradőltem az ülésen és becsuktam a szemem. Nagyapám többek között arra is megtanított, hogy minden krízishelyzetet nyugalmi állapotban kell átgondolni.

–     Hova megyünk? – kérdeztem, amikor már összeraktam magamban az elhangzottakat.

–     Las Vegasba – felelte röviden.

–     Szerintem te is megzakkantál, mint apád. Ott egyből ránk találnak.

–     Éppen ez a célom.

      Ezt végképp nem értettem. Simán, csak úgy besétálunk az oroszlán barlangjába! Még csak erőlködniük sem kell, hogy megtaláljanak bennünket. Paul láthatta rajtam, hogy kezdem magam felhúzni, mert kezét combomra tette, és rám nézett.

Egy szép napos délelőtt éppen Táltost nyergeltem fel, amikor a hátam mögött megszólalt valaki.

–     Liz…

      Az ismerős hang felé fordultam. Paul Crossman volt az. Persze heves vérméksékletemnek betudhatóan, kezem már lendült az arca felé, de most erős karjával, a levegőben megállította az öklöm.

–     Szóval hiányoztam.

      Szabályos fehér fogsora elővillant, gyönyörű kék szeme feletti vastag szemöldökét felhúzta, és kérdőn tekintett rám.

A cowboyok, akik már megérkeztek a legelőkről, bevitték a lovakat az istállóba, a teheneket és a birkákat, pedig behajtották a karámba. Apáéknak elmeséltem mit tudtam még meg, mit tervez Tom Crossman ellenünk. Feltöltöttük az összes vizes hordót, arra az eshetőségre, ha nem tudnánk megakadályozni a gyújtogatást.

      Apa azt tanácsolta, hogy engedjem ki Pault a szobámból, mert rá is szükség lehet. Tizenöten voltunk anyát és a húgomat leszámítva, tehát ahhoz pont elegen, hogy elbánjunk tíz vagy akár tizenöt emberrel.

  Sarkammal megnógattam Táltost, apám is rácsapott lova farára, és vágtázni kezdtünk. Hamar visszaértünk a házhoz. Gyorsan leugrottam, kezembe kaptam az ostort, és berontottam a raktárba. Mondtam apának, hogy legyen nyugodt, nem lesz semmi bajom. A pisztolyom is velem volt. Szinte úgy löktem be az ajtót, és csaptam be magam mögött. Paul lenn ült a földön az egyik rossz ládának támasztva hátát. Ahogy beléptem, felkapta a fejét. Dühömet meg se próbáltam leplezni.