A férfi ott feküdt előttem a földön. Szemei mintha egy pillanatra szikrákat szórtak volna felém, miközben megpróbálta magáról levenni az ostort, de hozzáléptem, és lábbal visszalöktem a földre.

–     Ott marad, amíg azt nem mondom, hogy felkelhet.

      Nem tudom mi okból fogadott szót. Az ostor szíját egy rántással kitéphette volna a kezemből, s máris szabad. Úgy éreztem, hogy sántikál valamiben. Lehajoltam, elvettem a pisztolyát, majd végigtapogattam lábszárát, és megtaláltam a tőrét, mely bal bokája felett lapult a nadrágszár alatt.

–     Ez most mire volt jó? – kérdezte, miután végeztem a lefegyverezéssel.

–     A lovam nem bízik magában. Meg kell hagyni, hogy én sem.

–     Egy ló miatt tepert le a földre? Miért nem kérdez inkább?

–     Majd kérdezek, ha visszaértünk a házhoz. Addig, pedig jobb lesz, ha szót fogad, mert különben simán lepuffantom. Most felül szépen a lóra, és végig mellettem marad. Nem ajánlom, hogy forgasson valamit is a fejében. Táltos ezerszer gyorsabb, mint Alma, nem tud vele lelépni.

      Minden vita nélkül szót fogadott, és ettől dühös lettem. Megmondom őszintén nagyobb ellenállásra számítottam egy ilyen marcona férfitól. Ilyen puhány lélek lapulna a sok izom mögött? Már erősen sötétedett, amikor visszaérkeztünk. Apám már aggódva várt.

–      Liz, végre megjöttetek. Mi történt?

–     Táltos nem bízik benne. Kezdjétek ti az őrködést, nekünk még van egy kis megbeszélnivalónk.

      Apám rosszallóan rázta meg a fejét. De nem avatkozott bele, és nem szállt vitába velem. Ismert már annyira, hogy tudja, ha egyszer valamit a fejembe veszek, akkor azt végig is viszem. Jack az istállóba vezette a két lovat. Smith meg én bementünk a gabonaraktárba.

–     Na jól van. Akkor halljam, ki maga?

      Leültem a közelemben lévő faládára, és vártam a választ. Nem vettem észre, hogy zavarban lenne, nyugodtan felelt kérdésemre.

–     Mondtam már, hogy Paul Smith vagyok, és az apja fogadott fel a testőrének. Nem értem miért hagyatkozik egy ostoba ló megérzéseire. Az, az Ön lova, természetes, hogy engem nem kedvel. Miért nem bízik bennem?

–     Na ide figyeljen. Lehet, hogy csak egy vidéki lány vagyok, de hülye nem. – Egyre dühösebb lettem. – Táltos a jó szimatával már megmentette az életemet. Ha nem tudná a lovaknak rendkívül kifinomult a szaglásuk, és egyáltalán nem ostobák. Megérezte magán, hogy ideges. És miért lenne az, ha még nem történt semmi? Halljam, ki maga?

–     Nem fogom többször elmondani. Testőr vagyok, akit az apja felfogadott.

–     Igen? És honnan ismeri magát?

–     Ezt miért nem kérdezi meg tőle?

–     Mert magától akarom hallani. Biztos elmondta, hogy ki ajánlotta magát.

      Úgy láttam, hogy a férfi egy pillanatra zavarba esett. Eddig távolabb állt tőlem, de lassan közeledni kezdett felém. Semmi jót nem néztem ki a tekintetéből. Felálltam és az ostorral odacsaptam a lábára. Fájdalmában feljajdult, és olyan mozdulatot tett, mint aki támadásba akar lendülni. Erre még egyet kapott. Végre kihoztam belőle az igazi énjét, mert dühösen rohant felém. Nagyapám már kiskoromban megtanította nekem, hogyan bánjak az ostorral. Sokat hajtottuk együtt a teheneket és a birkákat. Tíz évesen már egyedül is használhattam az ostort hajtásnál. Azóta szinte profi szintem kezelem. Megpörgettem a fejem felett, és egymás után még kétszer rácsaptam vele a férfira, de most már nem a lábát céloztam, hanem a felsőtestét. Mivel kigyúrt teste ellen semmi esélyem sem volt az ötven kilómmal, így elővettem pisztolyomat is, és rákiáltottam.

–     Maradjon ott! Feküdjön hasra és tegye hátra a kezét!

–     Tegye le azt a pisztolyt, mert még kárt tesz valakiben. –Sziszegte dühösen, de esze ágában sem volt hasra feküdni. Ezért újabb csapásokat mértem felé, ami elől nem tudott ellépni. Próbálta elkapni a szíjat, de gyorsabb voltam nála. Nem számoltam hányszor csattant a hátán a szíj, de körülbelül a tizedik után végre magasba emelte a kezét.

–     Jól van! Rendben. Megteszem, amit kér, csak hagyja abba.

      A szíj már több helyen hosszú csíkokban felszaggatta pólóját, és erősebb csapásaimtól felsőtestén piros vércsíkok jelentek meg. Tudtam, hogy ezek a sebek borzalmasan tudnak fájni. Hasra feküdt, és kezét összekulcsolta a háta mögött. A fegyvert rászegezve mentem hozzá, miközben felkaptam egy kötelet. Összekötöztem a kezét, és megfogtam a karját, hogy álljon fel. Fájdalomtól megtorzult arccal nézett rám. Egyszerre áradt tekintetéből a düh és a pimaszság. Nem tudom miért, de hátamon borzongás futott végig. Azon kaptam magam, hogy kívánom ezt a férfit. Poros arca még jobban kiemelte amúgy is vakító kék szemeit, és erős mellizmai kidomborodtak a szakadt póló alól…

      Gyorsan elhessegettem magamtól ezt az ostoba gondolatot, megfogtam a karját, és bevezettem a raktárból nyíló kisebb helyiségbe, ahova csak egy kis rácsos ablakon keresztül szűrődik be nappal a fény. Abban a kis lyukban tartottuk a javításra váró hordókat és ládákat. Valamikor régről még egy kisebb szalmabála is ott maradt. Belöktem hát oda, és rázártam az ajtót. Odakinn apám toppant elém.

–     Liz, elmagyaráznád végre, hogy mi történik itt? Hol van Paul?

–     Bezártam – mondtam tömören, mert már azon járt az eszem, hogyan nyomozzam ki, hogy ki ez a férfi.

–     Mit csináltál?

–     Mondtam, nem? Apa ki ajánlotta neked ezt a férfit?

–     Azt hiszem a szomszéd birtok új gazdája. Az a Tom Crossman, vagy hogy hívják.

–     Aha. Akkor gyere, nézzük meg Paul iratait.

      Bementünk a vendégszobába, ahova Smith-et elszállásoltuk. Ruhái az ágyon hevertek. Nadrágja zsebében megtaláltam a tárcáját, amiben csak az igazolványa volt. Paul Smith állt rajta. Semmilyen más irata nem volt.

–     Na látod. Ez a neve.

–     Apa, te most tényleg ilyen naiv vagy? Te mikor mész el valahova egy szál igazolvánnyal? Las Vegasban kocsival volt, és itt a kocsikulcsa. De hol a jogosítványa?

–     Biztos a kocsijában hagyta.

–     Na persze. Mert te is, meg én is ott tartom igaz? Különben meg ez az irat hamis. Nézd, ahhoz, hogy most csinálták nemrégen, túl régi a kép rajta.

–     Igazad lehet.

–     Azt hiszem, holnap meglátogatom a szomszédokat.

–     Nem Liz. Egyedül nem mehetsz. Én is veled megyek. De mit akarsz addig vele tenni?

–     Semmit. Ott marad bezárva. Ha kiderülne, hogy nincs igazam, akkor majd bocsánatot kérek tőle.

      Az éjszaka zavartalanul telt el. Felváltva őrködtünk a ház körül, ahogy megbeszéltük. A szántókon és a legelőkön se történt semmi. Mindegyik állatunk hiánytalanul megvolt.

      Reggel vittem ki Smith-nek reggelit és vizet. A bálára dőlve aludt, arra ébredt fel, hogy beléptem. A rácsos ablakon már besütött a nap, így jól láttam az arcát. Koszos volt, és pár szalmaszál ragadt rá. Egy kicsit megsajnáltam, de nem mutattam ki. Úgy viselkedtem, mintha minden nap ezt csinálnám. Leraktam neki a kaját.

–     Kioldozza a kezemet? Így nem tudok enni.

–     A lovak se használják az alsó végtagjukat az evéshez. Még megszökne.

–     Maga humoros is tud lenni? – kérdezte nyugodt, de megtört hangon. – Azok után, hogy majdnem agyonvert, meg merném próbálni, hogy lelépjek?

–     Igen, de miért is vertem meg? Ha őszintén megmondja, hogy ki maga, akkor csak simán lelövöm. De így most szenvedhet.

–     Ha nem bízik bennem, akkor kösse meg elől a kezem, hogy legalább enni tudjak.

–     Lássa, kivel van dolga. – Adtam meg magam. – De ha próbálkozni mer, akkor magának annyi.

      Kioldoztam a kezét, és szó nélkül tűrte, hogy elöl gúzsba kössem. Tekintetét végig magamon éreztem. Felpillantottam, és összeakadt a tekintetünk.

–     Ki maga? – kérdeztem tőle halkan.

      Ott guggoltam előtte, közben hosszasan néztük egymást szótlanul. Ahogy igéző kék szemeivel rám nézett, újból bizsergést éreztem, ami futótűzként szaladt végig gerincemen.

–     A testőre vagyok. Vagyis most már a rabja.

      Beláttam, hogy nem fog beszélni. Sebaj, gondoltam. Előttem úgysem marad ez sokáig titokban.

–     Egyen. Mindjárt hozok sebfertőtlenítőt.

      Magára hagytam, de nem sokkal később, sebfertőtlenítővel, takaróval és egyéb apróságokkal tértem vissza. Láttam, hogy közben elfogyasztotta a reggelit, és fejét kezébe temetve ült a szalmán. Akkor emelte csak fel, amikor beléptem.

–     Álljon fel.

      Elővettem a tőrömet, és lassan közelítettem vele izmos hasa felé. Szemtől szemben álltunk egymással, tekintetünk összeakadt, de kezem nem állt le. Bal kézzel kirántottam pólóját a nadrágjából, komótosan széthasítottam több helyen is, hogy le tudjam róla szedni. Melle szabályosan emelkedett fel s le minden lélegzetvételnél. A levegőben izzadtságszag keveredett az alvadt vér szagával. A beszűrődő napfényben láttam, hogy véres csíkok futnak végig az izmokkal teli testén.

      Vizes ruhával letörölgettem egész felsőtestét, amit piszennés nélkül tűrt, pedig a víz biztosan csípte sebeit. Miután lemostam, egyenként lefertőtlenítettem a szíj hasította barázdákat. Lassan, érzékien kezeltem le, miközben arra gondoltam, hogy eszméletlen jó ez a férfi, és mekkora mazohista vagyok, hogy így összeverve ennyire kívánom őt. Hogy a nagyvárosban mivé fajultam? Alig lehetett észrevenni, de egyre gyorsabban vette a levegőt, és szíve úgy dobolt, hogy majd kilyukasztotta mellkasát, mely szabályosan emelkedett fel, majd süllyedt vissza, de mintha szaporább lett volna, mint nem sokkal előtte.

–     Üljön le – mondtam neki, amikor végeztem. – Ruhát majd később hozok, hadd száradjanak meg a sebek. Ha esetleg fázna, itt egy pléd.

–     Köszönöm.

      Gyorsan otthagytam, mielőtt valami olyan teszek, amit később megbánok.

      Apám már felnyergelte a lovakat, indulásra készen várta, hogy elinduljunk körülnézni a szomszéd háza táján. Elmondása szerint nemrégiben költöztek oda. Azóta volt lakatlan a birtok, amióta Thomson-ék meghaltak egy autóbalesetben. Ez körülbelül egy éve történt. Gyerekeik nem akartak már ott maradni, ezért elköltöztek a városba. Úgy látszik csak most találtak vevőt a házra. Mi nem akartuk megvenni, mert a föld többsége nem alkalmas sem termőföldnek, sem legelőnek. A mi birtokunk tele volt dús legelővel, erdővel és gazdag termőfölddel. Többre nem volt szükségünk. Egy fél órája lovagoltunk már, amikor messziről megláttuk a házat. Úgy tűnt, mintha most se lakná senki. A kaszálatlan réten átgázolva, gondozatlan udvarba érkeztünk. A teraszon két marcona külsejű, erősen borostás képű ember ücsörgött hátukat a terasz korlátjának támasztva. Jöttünkre sem emelkedtek fel. Mikor odaértünk, apám megszólította őket:

–     Jó napot! A ház urát keressük. Tudnának segíteni? – emelte meg kalapját.

–     Ki keresi? – kérdezte fellengzősen egyikük, és köszönésképpen köpött egyet oldalra.

–     Taylor Roberts vagyok a szomszéd birtokról, ő pedig a lányom. – Mutatott rám. – Crossman úr tegnap járt a vendéglőnkben, akkor említette, hogy egyszer nézzek át hozzá.

      A férfi újból köpött egyet, és éppen készült mondani valamit, amikor kinyílt az ajtó. Egy idősebb, kevésbé jól szituált, köpcös kis ember lépett ki elénk. Ruházata eléggé viseltes volt, s felismerhetetlen foltok éktelenkedtek rajta.

–     Üdvözlöm Önöket. – Köszönt szívélyesen, és közben odaszólt az embereinek. – Hordjátok el magatokat semmirekellők! Jöjjenek beljebb.

      Leszálltunk a lóról, a szárat átdobtuk a terasz előtti gerendán, gondolván arra, ha sietősre kéne venni a távozást. Táltos elég nyugtalan volt. Lecsitítottam, majd követtük a férfit a házba. Odabenn félhomály honolt, az ablakokon még véletlenül sem engedték be a napfényt. Az íróasztalon volt felkapcsolva a kis lámpa, ami olyan poros volt, hogy a szürke fénynél több nem tellett tőle. Az elnyűtt, szúrágta bútorok között, egy rozoga fotelba vágta bele magát a házigazda, és rágyújtott egy szivarra. Apámat is megkínálta, de az elutasítóan emelte fel a kezét.

–     Köszönöm, de nem élek vele.

–     Foglaljanak helyet. Kérnek valamit inni? – kérdezte, de meg se várta a választ, hanem kikiabált. – Mary, hozz két tiszta poharat. De szedd a lábad! – majd újra felénk fordult. – Mi szél hozta Önöket? Sikerült megtalálnia azt az embert, akit ajánlottam?

      Egy kevésbé koszos helyet kerestünk apámmal, de mivel nem nagyon találtunk, leültünk a kanapéra, melyből az egy éve lerakodott por szaga szállt fel, amikor elhelyezkedtünk rajta. Közben egy testes, idős hölgy jött be, valószínű a konyha felől, kezében két pohárral. Igazából, hogy tiszta volt-e nem lehetett látni a szürke fényben. Letette az asztalra, és úgy, ahogy jött, köszönés nélkül távozott is. Olyan gyorsan eltűnt, hogy időm sem volt alaposabban megnézni. Házigazdánk öntött mindkét pohárba kevéske whiskyt. Nehézkesen felállt, majd odahozta nekünk.

–     Igyunk a barátságunkra. Hölgyem! – emelte fel poharát felém, mire én is felemeltem, de nem ittam belőle, ahogy apám sem, de ő a pohár fenekére nézett.

      Végigpásztáztam a helyiséget, amiben elég sokszor jártam gyermekkoromban. Ez volt valamikor a nappali. Már nem mondhattam annak. Egy mindenes szobának nézett ki, ahova az összes feleslegesnek ítélt dolgot összegyűjtötték. A könyvespolcon koszos poharak és üres üvegek hada sorakozott. A szobában szétszórva lezárt ládák. Feliratot nem láttam rajtuk, és első gondolatom az volt, hogy fegyvereket rejtenek. Az egykori bútorok zömét már nem láttam a szobában. A dolgozóasztalon a használt tányérok alatt szanaszét hevertek a papírok.

–     Igen, megtaláltam. Épségben hazahozta a lányomat.–Mutatott rám. – Most a kisebbik lányomat kísérte el a városba. – Lódította apám.

–     Örülök, hogy nem történt baja kisasszony. Mondtam, hogy megbízható ember.

      Az utolsó szavak hallatán egy kisebbfajta fintort eresztettem el. Ekkor váratlanul kinyílt a bejárati ajtó, és egy megtermett férfi lépett be. Amikor közelebb ért, akkor lehetett csak kivenni arcvonásait. Olyan ismerősnek tűnt valahonnan. Magas termete, izmos alkata, markáns arca tekintélyt parancsoló volt. Harmincas éveiben járhatott, de zord tekintete miatt idősebbnek is mondhatta volna magát. Ruházata olyan volt, mintha most lépett volna ki egy divatmagazinból. Elegáns öltönyt viselt, egy világoskék inggel, és sötét nyakkendővel. Megvetően nézett körül, és a köszönést elfelejtve fordult a fotel felé, melybe házigazdánk szorult bele.

–     Szia apa. Paul hol van? Beszédem van vele.

      A férfi, erősen zavarba jött, hirtelen felugrott – már amennyire hájas pocakja engedte –, belekarolt a fiába és kivezette arra, ahol az asszony is eltűnt az előbb. Halkan mondott neki valamit, de nem értettük egy szavát sem.

–     Elnézést fiam faragatlanságáért – mondta, miután visszatért. – Valamiért nagyon mérges, de majd megnyugszik. Hol is tartottunk?

–     Most már mennünk kell – mondta apám, mert sürgetően megböktem az oldalát. – Elnézést, hogy zavartuk. Ha arra jár mifelénk, szívesen látjuk. – És már nyújtotta is a kezét a férfi felé, hogy elköszönjön, aki dagadt, bagótól sárga kezeivel szívélyesen rázta meg apám kezét.

–     Feltétlen be fogok nézni. Kisasszony. – Megfogta a kezem és kezet csókolt, amit csak azért hagytam, mert apám bólintott, hogy hagyjam.

      Amikor elég messze kerültünk a háztól, és már nem hallhatott az a két ember, aki visszatelepedett a teraszra, megszólaltam.

–     Látod? Igazam volt. Paul ennek a férfinak a fia.

–     Liz, nemcsak egy Paul létezik a földön. Még ha az övé is, mi van akkor? Ő ajánlotta.

–     Hát épp ez az! De akkor miért nem mondta, hogy a fia? Nem vetted észre, hogy mennyire hasonlít arra a másik férfira?

–     Igazad van. Visszamegyünk, és kiverem belőle az igazságot.

–     Nem apa. Bízd rám. Már úgyis kapott bemelegítésként.

–     Megverted?

–     Csak egy kicsit. Ostorral.