Csend. Az utóbbi években csak arra vágytam. Csendre és nyugalomra. Azt hittem, hogy örökre meglelem, de sajnos nem így történt.

            Pár éve, hogy elköltöztem a nagyvárosból egy farmra, melybe az első látásra beleszerettem. A farm egyik felét erdő szegélyezte, a másik felén legelő és termőföld terült el. A távolban pedig, a havas hegycsúcsok látványa kápráztatott el. Idilli környezet.

            Egyedül éltem, de ez semmiben nem korlátozott. Füvet nyírtam, lovakat tartottam, kertészkedtem, még fát is vágtam, ha kellett. Amennyiben nem boldogultam valamivel, akkor a pár mérföldre lévő szomszéd birtokos segítségét kértem, aki minden alkalommal szívélyesen besegített a ház körüli teendőkbe. Sőt még akkor is eljött, ha nem hívtam.

            Kedves, barátságos ember, a felesége meg egy jó humorú, kissé testesebb asszonyka. Gyermekük nem született, talán éppen ezért vették szívesen, ha ellátogattam hozzájuk. Akkor aztán egyhamar nem szabadultam. Az asszonyka, Mary a kedvenc süteményeimet készítette el nekem, a férje, William minden egyes alkalommal elővette a legjobb borát. Órákat időztem náluk, de soha nem bántam meg egyetlen percet sem, amit velük töltöttem.

            Esténként kiültem a teraszra, és éjszakába nyúlóan hallgattam a tücskök ciripelését, az éjjeli bagoly huhogását. Nem hiányzott a város zaja, a füst, és a barátok sem annyira. Ha kedvem támadt, akkor beültem a kocsiba, és meglátogattam Őket.

            Sajnos elég ritkán, mert nem bírtam elviselni azt az állandó zsongást, ami a fejembe költözött akkor, amikor egy viharos éjjelen villámcsapás ért. A kórházban tértem magamhoz. Azt mondták az orvosok, hogy kész csoda, hogy életben maradtam, és nem károsodott egyetlen szervem sem. Persze, nem árultam el nekik, hogy azóta, hallom az emberek gondolatát, és belelátok a lelkükbe.

            Nem bírtam tehát tovább. Elegem lett abból, hogy mentem az utcán, és csak hallottam Őket. Nem is tudom, mit főzzek vacsorára… Már megint lógott a suliból az a fránya gyerek! El kell tüntetnem magamról az árulkodó jeleket, mert az asszony rájön, hogy szeretőt tartok. Milyen idióta a szomszédom! Már megint összeszarta a kutyája az udvaromat. Egyszer kinyírom azt a dögöt. Micsoda ki dögös szuka a titkárnőm, egyszer úgyis ledöntöm…

            Néha jól jött ez a képességem, de nagyon sokszor terhes volt számomra. Nem tudtam kontrolálni, és így mindent hallottam, ha akartam, ha nem.

            Elköltöztem tehát, hogy megtanuljam ezt a képességemet birtokolni, de addig is, ne kergessen az őrületbe.

            Immár második éve, hogy mindez történt, de nem sokra jutottam. Valamelyest tudom befolyásolni, de még nem tökéletesen.

            Jól éreztem magam a farmon. Sokszor kilovagoltam a mezőre, az erdőbe, és még vadászni is megtanított William.

            Emberként szerettem volna élni, aki megdolgozik minden egyes falatért, ami az asztalra kerül.

            Emberként élni, ahogy mindenki körülöttem. Dolgozni, pihenni és élvezni a munkám gyümölcsét. Nem használtam varázslatot, bűbájt, hanem két kezemmel megdolgoztam minden egyes betevő falatért. Amit megtermeltem, azt bevittem a városba, és eladtam. Nem lett túl sok bevételem belőle, de nekem elég volt, hiszen még tartalékoltam az elmúlt évekből összegyűjtött pénzemből.

            Keményen dolgoztam, de mégis jól éreztem magam. Teljesen megváltozott az életem. Más akartam lenni, mint a szüleim, és sikerült, véghezvittem. Ami ugyan nem tetszett nekik, de nem volt mit tenniük. Beletörődtek, bár anya kicsit nehezebben. Néha-néha feltűnt, és az ostoba szövegével boldogított, aztán minden látogatása úgy végződött, hogy meglátom, ez nem nekem való élet. Az én adottságaimmal, képességeimmel többre vihetném. Igen. Gondoltam én is, de sajnos anya nem a jó dolgokra utalt ezzel.

            Huszonhárom éves koromig úgy éltem, mint Ők. Varázslatokkal, bűbájjal, igézéssel fordítottam az életemet jobbra, de közben nem törődtem a körülöttem élő emberekkel. Mindenkinek az életét úgy alakítottam, hogy nekem jó legyen, az én életem legyen a tökéletes, a többi nem számít. Nem törődtem azzal, hogy a körülöttem élőknek lelke van.  

            Aztán a villámcsapás óta megváltozott bennem minden. Nem akartam többé az lenni, aki vagyok. Bár hallottam az emberek gondolatait, a bánatait, örömeit, ami szinte már égette a lelkemet, de mégis olyanná szerettem volna válni, mint Ők.

            Aggódni a napi betevő falat miatt, munkával megkeresni a megélhetésemhez szükséges pénzt. Még nem tudtam igazából, hogy mihez kezdek majd a farmon egyedül, de felvásároltam az összes könyvet, ami a gazdálkodással foglalkozik, és átrágtam magam rajtuk, majd belevágtam. Kezdetben nehezen ment minden, volt, amikor tehetetlenségemben varázslathoz folyamodtam, de aztán megismertem Williamet, és Maryt, akik boldogan éltek a szomszédos farmon, és felfogtam. Csak annak tudsz örülni igazán, amit a két kezeddel alkotsz, amiért megdolgozol. Segítettek mindenben, és én hamar beletanultam a gazdálkodásba.

            S igazuk volt. Amikor reggel kimegyek a földre, és leszedem a friss paradicsomot, vagy a magam termelt zöldségből készített leves kerül az asztalra, az a legnagyobb boldogság, amit az élet adhat. Ahogy nézed, hogy a nyári zápor felfrissíti a növényeket, ahogy virágzásba borulnak a fák, megérik a búza, azt nem lehet szavakba foglalni. Mámorító.

            Egyetlenegy dolog miatt voltam csak szomorú. Nekem nem volt társam. Nem volt, akivel megoszthatom az örömöm, a bánatom, akihez hozzábújok esténként, aki mellettem van, jóban, rosszban.

            Amikor még bűbájjal igéztem meg a fiúkat, nem foglalkoztam azzal, ha éppen nem volt mellettem senki. Bármikor megszereztem magamnak, akit csak akartam.

            De hazugság volt minden. Hazugság volt az életem, a szerelmem, a barátaim.

            Ma már úgy gondolom, hogy inkább legyek egyedül, minthogy hazugságban éljek, és a varázslatot csak a jó dolgok érdekében szabad használni. Segíteni másokon, ha másképp nem lehet, de azt is csak módjával.