Reggel nyolc óra volt, amikor valaki kopogott a bejárati ajtón. Heléna nyitott neki ajtót, mivel már ébren volt és úgy tűnt, hogy várt is valakit. Ő és az ajtóban álló férfi is szépen volt felöltözve. A férfi magas volt, úgy harminc év körüli lehetett, barna kabátot viselt és kalapot a fején, jobb kezében egy szál vörös rózsát tartott.

-          Krisztián! Csakhogy végre megjött! Jöjjön csak bennebb! – köszöntötte Heléna a férfit széles mosollyal és karjait ölelésre tárta, de a férfi nem közelített hozzá csak köszönt neki is bennebb lépett. 

-          Margit itthon van? Hozzá jöttem. – szólalt meg mogorva hangon a férfi.

-          Igen, itthon van. Vetkőzzön csak le nyugodtan és helyezze magát kényelembe, én mindjárt jövök, csak megyek és felébresztem. – Heléna már indult is az emelet felé, de a férfi visszatartotta.

-          Maradjon csak! Ne költse fel, szegény lányt. Majd, ha felkel, mondja meg, hogy itt voltam és adja át neki a rózsát! – s már nyújtotta is a virágot a nő felé, de Heléna megszólalt.

-          Ne butáskodjon! Ki tudja, még mikor jön erre. Én bizony felmegyek és felköltöm. – és gyorsan el is tűnt, mielőtt még Krisztián megszólalhatott volna.

Amíg a nő távol volt, ő addig körülnézett az előszobába, majd a konyhába és aztán az ebédlőben foglalt helyet. Nem vetkőzött le csak kigombolta a kabátját és levette a kalapját. A virágot az asztalra helyezte. Heléna már felért az emeleti szobába és rögtön be is ment annak ajtaján. Margitka még mélyen aludt, de a nő egyenesen hozzá rohant és ráncigálni kezdte őt s közben hangos szavakkal költötte fel:

-          Azonnal kelj fel, öltözz fel és gyere le! Krisztián érted jött, siess! – egyre csak rázta és rázta a lányt, s amikor Margitka felébredt újra elmondta neki, hogy Krisztián lent várja.

-          Jól van, megértettem. Sietek! – mondta álmos hangos a lány.

-          Úgy legyen! – és Heléna gyorsan visszasietett az egyedül maradt férfihez.

-          Mindjárt itt lesz! – mondta a férfinek, amint rátalált az ebédlőben. A férfi éppen egy pohár vizet iszogatott, de amikor meglátta a nőt letette a poharat, kezébe vette a rózsát és várakozni kezdett a lányra.

Margitka azonban nem sietett a készülődéssel. Lassan kinyitotta a tükrös szekrényt, leakasztott egy zöld ruhát, majd lassan magára vette. A tükörbe nézett, beletúrt a hajába, de nem fésülte ki, ezután lement a fürdőszobába, lassan megmosakodott, majd mivel az ebédlőből hallott szavakat, odament.

Alig, hogy beért a férfi már indult is feléje és már nyújtotta is át neki a rózsát.

-          Neked hoztam! – mondta mosolyogósan.

Margitka egy fintor mosollyal megköszönte a virágot, majd egy hosszúnyakú pohárba vizet töltött és beletette. Ismét a férfire nézett, de nem mert tőle semmit kérdezni. Arcáról lerítt, hogy nem szimpatizálja a férfit, sőt undorodott tőle, aztán pár perccel később az undort a szomorúság váltotta fel benne, mikor rágondolt, hogy a férfi miért jött el hozzá. A férfi látván a lány szomorúságát, azonnal megszólalt:

-          Miért szomorkodsz, kicsi lány?

A lány szomorúságát Heléna is észrevette és, mert ő is tudta, hogy Krisztián mi okból jött el Margithoz ránézett és vigasztalni próbálta:

-            Jaj, te buta lány! Most szomorkodsz, amikor itt állsz a boldogság kapujában? Krisztián érted jött ide és csak jó hírt hozott neked. Míg te odafent voltál ő elmondta nekem, hogy már a jövő héten elvinne téged a városból. Hát én olyan boldog vagyok, és biztos apád is örülni fog, ha hazajön a munkából és elmondom neki a hírt.

A lány azonban szótlan hallgatta végig az anyja szavait, de nem volt meghatódva tőlük, különösen attól nem, hogy a férfi el akarja őt vinni a városból. Harmat nem volt számára a boldogság városa, és bár vágyakozott máshová, mégsem Krisztiánnal képzelte el, hogy elhagyja a várost, s habár a rózsa volt a kedvenc virága, a férfitől kapott virágra is úgy tekintett, mintha az egy tüskebokorról származott volna. Anyjára is úgy tekintett, mint egy gonosz boszorkányra, aki semmiféle meggondolás nélkül csak úgy egyszerűen képes arra, hogy a férfi karjaiba dobja őt. Ekkor már visszatért belé az undor és mindkettőjükre utálattal nézett. Sokat nem is beszélt egyikkel sem, de, muszáj volt az ebédlőben maradjon mindaddig, amíg a férfi el nem ment.

Körülbelül egy óra telt el, amikor a férfi fejére tette a kalapot és felállt, hogy induljon. Mielőtt kiment volna az ebédlőből, Heléna visszahúzta és a fülébe súgta:

-            Ne aggódjon, kedves Krisztián! Biztos lehet abban és én a szavamat adom, hogy Margit magával fog menni.

A férfi csak egy mosollyal felelt neki.

-            Várjuk a jövő héten is! A viszont látásra! – mindketten a bejárati ajtóig kisérték a férfit, majd miután Krisztián elment, Heléna becsukta az ajtót és a lányára nézett. Idegesnek tűnt.

-            Hogy lehet így megjelenni egy ilyen férfi előtt? Még a hajad sem fésülted ki! Mit gondolhat most rólad?

-            Az mondtad, hogy siessek! De különben én úgysem megyek el vele, úgy, hogy gondolhat bármit rólam, engem nem érdekel a véleménye. – válaszolt dacosan Margitka.

-            Butaságokat beszélsz! El fogsz menni vele, mert én ezt megparancsolom neked!

A lány haragosan nézett anyjára, de nem válaszolt neki, csak sóhajtott és visszament a szobájába.

Heléna is bement a hálóba.

         Mihály alig negyed óra múlva érkezett meg. Ledobta a szerszámos táskáját és mosakodni indult. Miután megmosakodott a hálóba indult, hogy átöltözzön. Heléna csendben feküdt az ágyon, nem is köszönt neki.

-            Miért vagy ilyen csendben? – kérdezte Mihály a feleségét, amint meglátta őt az ágyon. – Járt itt Krisztián? Mit mondott?

-            Igen, volt itt, de már el is ment. – sóhajtott a nő, de szomorúnak tűnt, amit Mihály észre is vett.

-                        És? Mit mondott, ami ennyire letört téged?

-                        Nem mondott semmi rosszat, csak ez a lány szomorított el.

-                        Na, de miért?

-            Láttad volna, hogy volt felöltözve és milyen kócosan jelent meg Krisztián előtt. Úgy nézett ki, mint egy ázott madár. Félek, hogy Krisztián meggondolja magát és nem fogja magával vinni.

-                        Ugyan, miért ne vinné el?

-            A látványtól, Mihály! Egy ilyen férfi, mint Krisztián mindig azt nézi, hogy a hölgy, hogy néz ki, mennyire csinos, de Margit most egyáltalán nem volt csinos.

-            Nem most látta először őt! Nem fogja meggondolni magát! És egyébként mit mondott?

-                        Már a jövő héten elvinné Margitot!

-                        Igazán? Ez jó hír!

-                        Tudtam, hogy örülni fogsz.

-                        Margit is örül?

-                        Hát, hogyne. – de ezt már Heléna halkan mondta.

-                        Fenn van?

-                        Igen.

-                        Felmegyek hozzá.

Margitka ismét az ablak előtt volt és ismét a távoli házak felé tekintett. Ahányszor csak eszébe jutottak Krisztián szavai, mindig megijedt a gondolattól, hogy a férfi el akarja őt vinni. Sóhajtozott és csak nézett a messzeségbe. Egy pillanatban az apja nyitott be hozzá. Margitka megijedt, amikor meghallotta, hogy valaki belépett a szobájába. Azt gondolta, hogy ismét az anyja toppant be hozzá, de megnyugodott, amikor meglátta az apját.

-                        Szia, Margitka! Jól vagy? Csukd be az ablakot, mert hideg van odakint.

-                        Apa? Jól vagyok. – és az ablakhoz ment, hogy becsukja.

-                        Hallottam, hogy Krisztián jövő héten jön érted. Örülsz neki?

-            Apa, hogy kérdezhetsz ilyent? Nem örülök én egyáltalán. – és sírni kezdett, majd az apja vállára borult. – Nem akarok én vele elmenni.

-            De miért nem? Hisz olyan jóember ez a Krisztián. Szép ruhákba jár, szép a beszéde, a viselkedése, jól bánik veled. Mi kellene ennél több egy leánynak?

-            Tudod jól, apa, hogy mindez nem igaz. Én érzem azt, hogy Krisztián nem jó ember. Be fog csapni engem.

-            Kislányom! Ilyeneket ne beszélj, hisz tudod jól, hogy mindenki dicséri őt és mindenki irigykedik ránk, hogy a mi kis Margitkánkat egy ilyen ember akarja magához venni, mint amilyen Krisztián. Kár lenne őt elszalasztani.

-                        Én nem szeretem őt, apa!

Mihály arcon csókolta őt és megsimogatta az arcát.

-                        Tudom! – mondta és aztán kiment a szobából.

Margitka zokogni kezdett, és amikor Krisztiánra gondolt, egyre jobban gyűltek szemébe a könnyek. A férfivel semmit nem tudott elképzelni a jövőt illetően és nem akarta, hogy az emberek együtt említsék az ő nevét a Krisztiánéval. Lefeküdt az ágyra és a párnát a fejére húzva még jobban elkezdett zokogni.