A szíve mélyén Mihály is érezte, hogy Krisztián nem jó ember, és ha csak rajta múlt volna nem is engedte volna el Margitkát vele. Heléna azonban türelmetlenül járt-kelt a lakásban és várta, hogy a férfi ismét betoppanjon, noha még egy nap sem telt el azóta, hogy Krisztián náluk járt. Abban bízott, hogy nem kell, még egy hetet várjon rá, és Krisztián még aznap visszamegy hozzájuk. Ez nem így történt és Heléna emiatt egyre csak türelmetlenebb lett. Aztán eszébe jutott valami.

- Te, Mihály! Nem kellene szólni az embereknek, hogy folytassuk a kampányt?

Mihály felkapta a fejét és a feleségére nézett.

-     Nekem abból már elegem lett, asszony! Láttad mi történt a tegnap is!

-            Ha az a fiú nem jött volna oda, akkor nem lett volna gond. Miatta állt le minden. – mondta a nő mérgesen. – Azt sem tudjuk, hogy kicsoda.

-                        Én hallottam róla, amikor hazafelé jöttem.

Erre Heléna meredt szemekkel nézett Mihályra és arra kérte, hogy folytassa a beszédét.

-            Azt mondják, hogy nem idevalósi és nem is azért jött, hogy jelöltesse magát.

-                        Akkor mit keresett a hivatalnál?

-                        Biztosan a hangoskodás tette kíváncsivá.

-                        Azt én nem hiszem. Mit hallottál még róla?

-                        Még csak annyit, hogy nem először járt Harmatban.

-            Mit kereshet itt? – tűnődött a nő. Mihály megvonta a vállát, majd magára hagyta a feleségét. Eszébe jutottak Margitka szavai és ettől kissé elszomorodott. A konyhába indult, hogy egyen valamit, de alig, hogy odaért telefoncsörgést hallott.

-                        Mihály, vedd fel a telefont, kérlek! – kiáltott Heléna.

-            Jól van, felveszem! – és már ment is vissza az előszobába, ahol a telefon volt. Felvette. Egy erős férfihang szólt bele, de kissé lehangoltan.

-            Átadom, uram! Minden jót! – majd Mihály lassan letette a telefonkagylót és visszament a feleségéhez, hogy közölje vele a hírt. Heléna izgatottan várta, hogy Mihály megszólaljon és elmondja, hogy ki telefonált, de mivel a férfi nem sietetett a beszéddel, ő szólalt meg előbb:

-                        Na, mondjad már! Krisztián volt az, ugye?

-                        Nem ő volt!

-                        Micsoda? Hát, akkor meg ki telefonált?

-                        Az igazgató!

Heléna kérdően nézett Mihályra és várta, hogy Mihály elmondja, hogy miért telefonált az igazgató. A férfi csak sóhajtott, és nem mert megszólalni. Heléna egyre csak idegesebb lett.

-            Belőled minden szót fogóval kell kiszedni? Mondjad már, hogy miért telefonált az igazgató!

-                        Csak annyit mondott, hogy a téli szünet után már nem tart rád igényt.

-                        Nem tart rám igényt? Ezt így mondta?

-                        Pontosan!

-                        Én ezt nem értem. Azt akarod mondani, hogy kirúgott engem?

-                        Szerintem igen!

-                        De miért tenné?

-                        Én ezt nem tudhatom, Heléna! Hívd fel és kérdezd meg!

-            Én ugyan fel nem hívom. Majd holnap elmegyek hozzá és megkérdezem. Felháborító! Nem elég, hogy a lányom úgy jelenik meg Krisztián előtt, mint egy ágról szakadt, most még az igazgató is jön egy ilyen hírrel. Mi jöhet még?

-                        Margit nem is nézett ki olyan rosszul!

-                        Inkább menj el, Mihály, míg jobban felmérgesítesz!

Mihály szó nélkül hagyta magára Helénát. Már nagyon éhes volt.

Heléna másnap délelőtt tíz órakor ment el otthonról. Egyesen az igazgató házához sietett, ami pont abban az utcában volt, ahol a hivatal is állt. Bekopogott és várta, hogy valaki beengedje, az igazgató azonban csak a harmadik kopogásra nyitott ajtót.

-            Heléna drága, üdvözlöm! Mi járatban van erre? – köszöntötte a nőt, amint meglátta.

-                        Engedjen be és rögtön elmondom!

Az igazgató gyorsan be is engedte és arra kérte, hogy foglaljon helyet, Heléna azonban nem ült le, hanem rögtön a lényegre tért.

-                        Maga kirúgott engem?

-            Tessék? Jaj, igen a férje vette fel a telefont. Akkor megkapta az üzenetemet. Jól van. Biztos nem akar leülni?

-                        Köszönöm, nem akarok! Nem érek rá, kérem, mondja el, hogy miért tette.

Heléna ismét türelmetlenkedni kezdett. Nem kedvelte a ráérős embereket, de az igazgató csak nyugodtan beszélt és nagyon lassan. Kávéval és keksszel kínálta a nőt, de ő nem fogadta el. Aztán Heléna csak leült látva, hogy az igazgató addig nem mond el neki semmit, amíg nem foglal helyet.

-            Kedves Heléna! Tudja maga nagyon jó tanár, azonban az iskola vezetősége egy gyűlés után arra jutott, hogy leépítéseket hajt végre és…

-                        És? És pont rám esett a választásuk? Mégis mikor volt ez a gyűlés?

-                        Tegnapelőtt.

-                        Igazán? És mégis hány személyt küldtek még el rajtam kívül?

Az igazgató nyelt egy nagyot, majd folytatta lassú beszédét.

-                        Az igazság az, hogy csak magát küldjük el.

-                        Micsoda? Csak engem? Ennek oka kell, hogy legyen!

-                        Szavazás alapján dőlt el. Sajnálom, Heléna!

-                        Sajnálja? Ezt nem hiszem el! Kik szavazták ezt meg?

-                        A diákok még a szünet előtt.

-                        Érdekes, hogy én erről semmit nem tudtam.

-            Sokszor nem jött be az iskolába, aznap sem volt benn, amikor ez a szavazás zajlott.

-                        Mégis hol voltam?

-                        Ezt én nem tudhatom. – kuncogott az igazgató.

-                        Nagyon viccesnek találja mindezt, ugye?

-                        Nem, kedves Heléna! Ha megbocsájt, most dolgom van!

Heléna többet nem is szólt. Mogorván ment ki az ajtón. A hivatalhoz sietett, ami pár házzal volt arrébb az igazgató házától. Míg az útón ment, ismételgette magában az igazgató szavait és egyre csak mérgelődött. Az utcán árusok voltak és mindegyikük kínálgatta a portékáját, de Heléna rájuk sem nézett.  A hivatalhoz érve döbbenten vette észre, hogy az zárva van és az ablakba egy nagy kartondarabra volt ráírva: KÖSZÖNJÜK MINDAZOKNAK, AKIK JELENTKEZTEK a POLGÁRMESTERI POZICIÓRA! A SZAVAZÁS IDÉN is ELMARAD!

-            Még csak ez hiányzott! – és még annál is idegesebben ment haza, mint amilyen idegesen eljött otthonról. Mikor hazaért rögtön közölni akarta Mihállyal a hírt, de a férfi már nem volt otthon. Helyette Margitka jelent meg. Még pizsamában volt, épp mosakodni indult.

-                        Állj meg egy pillanatra, Margit!

Margit megállt. Kérdően nézett Helénára.

-                        Kire szavaztál te az iskolában? – kérdezte a nő.

-            Milyen szavazásról van szó? – kérdezett a lány is. Heléna azt gondolván, hogy a lány titkol valamit megrázta őt és újból megkérdezte, hogy kire szavazott.

-            Én nem szavaztam senkire. Nem voltam aznap az iskolában, anya! Beteg voltam, nem emlékszel? – mondta Margitka és meredt szemekkel nézett anyjára, aki erre eleresztette őt.

-                        Igaz!