Az Ezeregy éjszaka

 nap már elindult esti útjára nyugat felé, s egy-két csillag is elfoglalta a helyét az égbolton. Kellemes június eleji késő délután volt, úgy hét óra körül járhatott az idő. Az utca kihalt volt, csak elvétve lehetett látni embereket, akik most mentek haza a munkából. A nappali tikkasztó hőség is alábbhagyott már, enyhe szellő fújdogált.

Jen elhúzta Beverly Hills-i házuk teraszának üvegajtaját, hogy az esti szél egy kicsit felfrissítse a levegőt, majd kényelmesen elnyújtózott a nappaliban a kanapén. Hideg limonádét iszogatott, miközben a távirányító gombjain zongorázott, hátha talál egy nézhető akciófilmet. Természetesen minden adón szappanopera, hírek vagy éppen showműsor ment. Semmi kedve nem volt készülődni. Azon tűnődött, hogyan lehetne még húzni az időt.

Samantha mit sem törődve a televízió nyújtotta lehetőségekkel, izgatottan járkált körülötte, s minden alkalommal egy másik ruha volt rajta.

–     Nem készülődsz? – kérdezte izgatottan testvérétől, miközben átröppent a nappalin a konyha felé egy nagyon lenge nyári ruhában.

Samantha – a barátainak csak Sam − már nagyon várta az estét, teljesen fel volt dobva; csak lótott-futott, a ruháit próbálgatta, mert fogalma sem volt, hogy mit vegyen fel éjszakára. Ez az átka annak, ha valakinek annyi gönce lóg a szekrényében! Mindeközben azon töprengett, hogy vennie kellett volna inkább egy új ruhát.

A huszadik felpróbálása után, végül is úgy döntött, hogy mégis inkább azt veszi fel, amit nemrégiben varrt magának. Egy sötétkék, combközépig érő koktélruhát, aminek mellrésze igényes ráncolással, belevarrt, puha kosarakkal, mell alatt gyöngyökkel hímzett szaténpánttal volt ellátva. Hátul megköthető, állítható pánttal és zipzárral.

Sam nemcsak viselni szerette a ruhákat, hanem tervezni és varrni is. Kislány kora óta arra vágyott, hogy híres divattervezőként csináljon karriert, és saját divatszalont nyisson, ahol csakis az ő egyedi modelljeiből válogathatnak majd kedvükre az emberek. Hatévesen kezdett rajzolgatni, tervezgetni, fantáziálni, őrületbe kergetve szüleit és testvéreit a hóbortjával. Most huszonnyolc évesen eljutott végre Los Angelesbe, ahol nemrégiben kiváló állást kapott egy híres divattervező mellett. Imádta a munkáját, a munkatársait, a vérében volt az egész szakma. Érezte, hogy már közel a cél, még egy kis idő, és álma valóra válik.

A ház is tele volt ruhatervekkel, ceruzákkal és mindenhol egy papír, vagy füzet hevert, amire rajzolhatott, amikor éppen megszállta az ihlet.

–     Ráérek még, te csak készülődj ­− válaszolta nyugodtan Jennifer, aki azon elmélkedett, hogy milyen szamárságokba képes belemenni Samantha kedvéért.

Testvére már hetek óta könyörgött neki, hogy egyik este menjenek el egy kicsit szórakozni. Jennifer évek óta elmondhatatlanul utált szórakozóhelyekre járni. Jobban szerette inkább a természetet, a friss levegőt, a szabad teret, a nyugodt otthont, nem pedig azokat a zárt, zsúfolt, füstös, kéjelgő nőkkel, és vadászó kanokkal teli éjszakai bárokat.

A nagyvárosokat még inkább gyűlölte, de amikor Sam elmondta neki, hogy Los Angelesben kapott állást, és szeretné, ha odaköltözne vele egy időre, akkor nagy nehezen igent mondott. Annyi kikötése volt, hogy egy csendesebb utcában vegyenek lakást, ami többé-kevésbé teljesült is.

Szolid kis házat vásároltak, négy szobával, tágas konyhával, ebédlővel, nappalival és egy hatalmas terasszal, ami alapkövetelmény volt mindkettejüknek. Tartozott még hozzá egy befüvesített kert és egy apró medence is. Az egyik alagsori szobában edzőtermet alakítottak ki. A két emeleti hálószoba mindegyikéhez külön fürdő tartozott, és akadt még egy a földszinten, a vendégek számára. A nappaliból elhúzható üvegajtón keresztül lehetett kijutni a teraszra, ahova hintaágyat és foteleket helyeztek el. 

A terasz gyermekkorukat idézte fel, amikor a nyári estéken apjukkal kinn üldögéltek, és néha reggelig beszélgettek. Imádták, amikor édesapjuk mesélt nekik. Mindegy, hogy miről, csak meséljen! Élvezettel hallgatták az érdekesebbnél érdekesebb történeteket. Édesanyjuk mindig a meleg szobában, a hintaszékben ülve hallgatta őket; csak a teát és a süteményt volt hajlandó kivinni nekik, mivel ki nem állhatta a szúnyogokat. Meg persze így jókat tudott aludni a hintaszékben, miközben férje az általa százszor hallott történeteket mesélte. Anyjukat nehezen tudták rávenni a piknikekre és a túrákra is. Ritkán ment el velük, de megértették, hogy nem szereti, ezért nem erőltették.

Jennifer egyedül testvére iránt érzett szeretetből ment bele a kiruccanásba. Tulajdonképpen már évek óta nem voltak se együtt, se külön-külön bulizni.

Ez a nap brutálisan alakult a számára! A reggeli jóga, futás elmaradt, a szokásos rutin felborult, mert kora reggel vásárolni mentek. Jennifer mindezt feleslegesnek érezte, de testvére szerint az ő ruhatára egy értelmes, partira alkalmas ruhadarabot sem tartalmaz, viszont tele van sportos cuccokkal − farmerral, szabadidőruhával, pólókkal − amiben legfeljebb csak sétálni lehet.

Ezzel ellentétben Samantha minden alkalomhoz felvértezte magát ruhakölteményekkel és cipőkkel. Tulajdonképpen az egész lakást ő uralta a cuccaival, és persze a rajzaival! Jent mindez hidegen hagyta, sőt, mindenben támogatta húgát. Már megtanult úgy közlekedni a lakásban, hogy véletlenül se lépjen vagy üljön rá valamelyik ruhavázlatra. De egy kikötése azért volt − a konyha, az maradjon konyha! Imádtak együtt főzőcskézni, és egyúttal kitárgyalni a napi eseményeket egy pohár jó bor mellett. A szobájára szintén kényesen vigyázott. Éppen ezért kért egy eldugott hálót az emeleten, így a többi helyiséget testvére uralhatta.

Jennek ugyan több férfi is megfordult az életében, de nem volt hajlandó összeköltözni egyikkel sem, amióta a vőlegénye elhagyta. „Egy férfi csak maradjon a saját térfelén.” – mondta mindig.

Kezdett elege lenni ebből a napból. Annak a temérdek ruhának a felvétele, amit Samantha nyomott a kezébe az üzletben, kikészítette. Húga akarta kiválasztani, hogy mit vegyen fel este. Jennek annyi kikötése volt, hogy ne legyen túl kihívó. Pár óra, és körülbelül száz ruhadarab felpróbálása után úgy döntöttek, hogy megveszik a homokszínű, kissé feszülős nadrágot egy kövekkel kirakott vastag övvel, hozzá egy fekete, hosszú ujjú, kevésbé kivágott felsőt.

Ruhavásárlás után megittak egy hideg gyümölcslevet, megnéztek egy-két kirakatot, aztán hazajöttek. 

–     Jen, öltözz már! – szakította félbe elmélkedését Sam.

–     Jól van, megyek már.

Jennifer úgy kelt fel, mintha a kanapé ezer kézzel húzná vissza, és elindult a szobájába zuhanyozni, majd felöltözni. Csak azt nem értette, hogy miért kell ilyen korán elindulniuk? Minél később mennek, annál nagyobb az esélye annak, hogy az összes pasi megtalálja az éjszakai kalandot…és nekik hál istennek, nem jut már senki, így zavartalanul tudnak majd szórakozni!

–     Kész vagyok – szólt nem túl lelkesen Samnak, úgy jó húsz perccel később, amikor kijött a szobájából, és benézett a húgához.

–     Na, akkor ülj ide, és csukd be a szemed! – utasította Samantha ellentmondást nem tűrő hangon, miközben a tükör előtti székre mutatott, és már készítette is a sminkes táskát.

–     Ugye ezt nem gondolod komolyan?

Jen igazából meg se próbált ellenkezni, hagyta, hogy Sam „felkészítse” őt az estére; nem mintha ő nem tudta volna magát kisminkelni.

–     Megígérted, hogy ma kirúgunk a hámból! Ahhoz, pedig ki kell csípni magunkat – mondta Sam kicsit szemrehányó, de egyben csintalan stílusban.

–     Oké-oké, vedd úgy, hogy nem szóltam semmit!

–     Úgy veszem, ha most végre befogod és hagyod magad végre kipingálni!

–     Rendben, de nem szeretnék úgy kinézni, mint egy mázas cserépbaba ­­− adta meg magát Jen.

Sam még motyogott valamit az orra alatt, amit nem lehetett érteni, és közben lázasan munkához látott. Egy kicsit megigazította Jen haját, majd kifestette az arcát. Rövid, sötétbarna hajába rakott egy-két csatot, tett fel egy kis alapozót, a szemét halványan kisminkelte világos barnára, ami kiemelte zöldes-barna macskaszemét, és egy halványbarna rúzst tett fel a szájára. Elégedett volt a munkájával. Testvére szolid, visszafogott megjelenése ellenére is el fogja csavarni az összes férfi fejét, ha akarja, ha nem.

–     Na, elégedett vagy? – kérdezte huncut vigyorral.

–     Megteszi. De akkor menjünk, essünk túl rajta!

Jen tulajdonképpen meg volt elégedve „felkészítésével”. Pont ilyenre gondolt. Ő sem szokott ennél több festéket feltenni az arcára, azon nagyon ritka alkalmakkor, amikor a körülmények megkívánták.

Sam gyönyörű volt, mint mindig. Hosszú, enyhén göndör, szőkésbarna haját lazán feltűzte, kétoldalt egy-két szálat hagyott enyhén lokniba leesni. Ruhája gyönyörűen kiemelte formás alakját. Hosszú combja és izmos lába előtt a padlót fogják nyalni a férfiak!

Elvégezték még az utolsó simításokat magukon, és hívtak egy taxit.

–     Hova lesz a fuvar, szép hölgyek? – kérdezte a sofőr, amikor beszálltak. Egy átlagosan öltözött, idősebb, borostás arcú férfi nézett rájuk, de a borosta mögül kedvesség tükröződött.

–     Az Ezeregy éjszakába. Ismeri? – tudakolta Sam.

–     Persze! A legjobb hely a földön! Megboldogult fiatalkoromban mindig odajártam, bár még akkor más volt a tulaj. De azt mondják, most még jobb!

–     Na gondolom, mennyire lehet jó! – mondta halk, szúrós szavakkal Jen, és közömbösen nézte a környező házakat. Hallott már erről a helyről ő is, de soha nem érzett késztetést arra, hogy belülről is megnézze.

Sam egész úton beszélt a sofőrrel, szinte be nem állt a szája. Faggatta a környékről és a bárról. A taxis készségesen válaszolt, és közben le nem vette a szemét a lányról. A szórakozóhely előtt már tömeg volt. Sokan még nem akartak bemenni, talán még vártak valakire, sokan, pedig még nem tudtak.

–     Na jó, akkor menjünk haza, ide nem férünk be! – mondta Jen, ahogy meglátta a kinn ácsorgó embereket, s már szállt volna vissza a taxiba, de Samantha pajkosan megragadta a karját, kifizette a taxist, és már mentek is a bejárathoz, ahol felmutatott egy papírt az ajtónál álló kétméteres gorillának, aki azonnal készségesen beengedte őket.

–     Nem is mondtad, hogy bérleted van ide! Legalább most már tudom, hogy hova jársz te éjszakánként! – csipkelődött Jen.

–     Nem ide szoktam járni! Még soha nem voltam itt, tudhatnád. Az egyik munkatársam adta ezt a belépőt, hogy be tudjunk jönni. Ő törzsvendég itt.

–     De ugye, csak egy alkalomra szól? – futott át Jen arcán az aggódás.

–     Neeem. Bármikor jöhetünk, de ne aggódj, máskor nem kell elkísérned, ha nem akarsz – nyugtatta tréfálkozva Sam.

–     Húúúúú! Már leizzadtam a gondolattól is, hogy ide fogunk járni!

Bementek, s átverekedve magukat a táncoló tömegen, odaültek a bárpulthoz. Elég jó helyet fogtak ki, onnan mindent be lehetett látni: a táncparkettet, az asztalokat és a színpadot is. A bár indiai bútorokkal, dísztárgyakkal volt berendezve. Úgy tűnt, mintha az Ezeregy éjszaka meséiben járnának, Sahriár király és Sehrezád palotájában. A felszolgálólányok is a mesének megfelelő indiai öltözéket viseltek.

–     Sziasztok, mit kértek? – kérdezte tőlük a fiatal lány a pult mögött.

–     Két whiskyt kérünk, köszi – szólt Jen, és próbált barátságosan mosolyogni a lányra.

–     Jéggel! – egészítette ki Samantha, aki közben végigpásztázta a helyiséget.

Jen úgy érezte, hogy nagy szüksége van egy pohár italra, de rögtön, mert nem biztos, hogy sokáig józanul el tudja viselni ezt a tömeget. Mindenhol különböző korosztályú hölgyek vonaglottak, miközben kéjelegve néztek az őket bámuló férfiakra. Elszórtan egy-egy szolid szerelmes pár is felbukkant, akikről lerítt, hogy nem itt és most jöttek össze. Ők alkották a tömeg kisebbik felét. Jen legszívesebben beledugta volna a fejét a whiskyspohárba, hogy ne lásson semmit, és őt se lássák, de inkább megitta az italt azonnal, amint a pultos lány eléje tette.

–     Kérhetek még egyet?  

–     Persze. Csak nem szerelmi bánat? – kérdezte tőle a lány együttérzően.

–     Nem! A felszín alatt rejtőző agresszióm elfojtásához kell.

–     Miért vagy agresszív? – kíváncsiskodott tovább a pultos lány, s közben készítette a második italt.

Jen közel hajolt a pulthoz, mintha valami nagyon bizalmasat akarna mondani, és odasúgta:

–     Tudod, ha nem iszom, akkor minden férfit gondolkodás nélkül lefejezek, és most nem szeretnék vérfürdőt rendezni a húgom előtt, mert nagyon gyenge a gyomra... hamar kidobja a taccsot.

A lány jót nevetett, és megkérdezte, mennyi italt hozzon még, hogy biztosan ne legyen vérfürdő.

–     Még egyet… Köszönöm – felelte Jen, majd lenyomta a második pohár whiskyt is.

–     Na, megyünk táncolni? – kérdezte Sam.

–     Ezt még megiszom és mehetünk.

Jen a harmadik pohár után már úgy érezte, hogy képes lesz fékezni az indulatait. Az ital hamar elérte az agysejtjeit, elkezdődött az a jóleső zsibbadás, és jókedvűen táncolt Sammel. Így egész jól el lehet viselni a tömeget! „A zene elég jó, úgyhogy hajrá…” gondolta.

Samantha, csak egy pohárral ivott, őt nem zavarta a tömeg. De Jennifer is csak egy idő óta ilyen. Régebben nagyon sokat jártak bulizni, szórakozni a barátaikkal. Azóta sokat változott, de nem haragszik rá, így is nagyon szereti őt. Ha neki ital kell ahhoz, hogy feloldódjon, akkor csak igyon. Tudta, hogy nem fogja magát félholtra inni, ahhoz ő túlságosan is megfontolt és komoly. Bár ez a három pohár whisky most egy kicsit talán sok volt egyszerre... De hálás volt, hogy eljött vele, és boldogan, önfeledten táncoltak.

Nem messze tőlük, két, harmincas éveiben járó férfi már észrevette őket, rögtön kiszúrták, hogy új prédák érkeztek a bárba. Néha-néha összesúgtak, és úgy méregették őket.

Sam észrevette, hogy a két férfi feltűnően néz feléjük, és jelezte Jennek a szemével és a fejével, hogy kiszúrták őket.

Jen bemérte a terepet, betájolta a pasikat... „Hmm, nem rossz” állapította meg magában, „de mindegyik csak egyéjszakás kalandnak látszik.” Nem igazán vágyott futó kapcsolatra, de most valahogy még másra sem. Lehet, hogyha inna még egy-két pohárral, akkor belemenne? Nem! Szó se lehet róla! Intett Samnek, hogy üljenek le.

–     Szerinted idejönnek?

–     Drágám, nyugodj meg, ide fognak jönni, ez tuti. De ne várj tőlük túl sokat. Ilyet egy tucattal fel tudnál szedni! Ja, és ne nézz a szemükbe! Azzal igézik meg a csajokat! − okította ki húgát.

–     Bolond vagy, akkor mit nézzek? A feneküket? Ahhoz tolatniuk kéne.

–     Az épp jó lesz, ott nincs szemük.

Jót kuncogtak ezen, és kértek még egy italt.

–     Nekem csak valami alkoholmenteset légy szíves! – kérte Jen.

–     Elmúlt az agresszivitásod? – tette fel a kérdést a lány a pult mögül.

–     Igen!  De lehet, hogy visszatér, ugyanis két áldozatjelölt épp most közeledik felénk, ha jól látom.

–     Igen, már én is látom őket. Az egyik az a főnököm Steve, a másik a barátja, David.

–     Na, akkor kifogtuk… Pont a főnök! Akkor még le se fejezhetem.

Jen teljesen le volt sújtva. Megitatta égő gyomrát egy jó hideg alkoholmentes koktéllal, majd felkészült a támadásra, vagy a védekezésre? Már maga sem tudta. A feje eléggé bizsergett már... Még nem döntötte el, hogy adja-e a buta lányt, vagy inkább kemény legyen. De ahogy nézte Samet, hogy milyen jól érzi magát, inkább a szolid, szende szűz verzió mellett döntött. Nem akarta elrontani testvére kedvét.

A két férfi lassan, de magabiztosan közeledett. Mindkettőjük jóképű volt, az egyik túlságosan is! „Úristen, mi lesz ebből?” gondolta Jen. Mindkettőn látszott, hogy odafigyelnek az alakjukra, biztosan minden szabadidejüket a konditeremben töltik. Nincsenek túlgyúrva, épp jó. „Olyan nagyon jó!” állapította meg Jen. A magasabbik rövid, fekete hajú, kék szemű, kemény vonású, de mégis sármos arcú, kisportolt felsőtesttel, izmos karokkal… A mosolya, az meg valami észbontó! Minden nő álma. A másik szőkésbarna, rövid hajú, szintén kék szemekkel, ugyanolyan kisportolt, izmos alkattal. Jennifer nem számított arra, hogy pont két ilyen Adonisz akarja majd őket behálózni. Valami alacsony, kövér, szemüveges mitugrászra számított, akit simán el lehet küldeni.

Közben már odaértek hozzájuk.

–     Jó estét a hölgyeknek! Steve Parker vagyok, a bár tulajdonosa, és Ő a barátom, David – szólította meg őket a magasabbik.

–     Hello! – köszönt a barátja is – David Braun vagyok.

–     Meghívhatjuk Önöket egy italra, hölgyeim?

–     Igen, köszönöm én egy tejet kérek! – vágta rá kínjában Jen.

–     Én egy whiskyt elfogadok, köszönöm – felelte Sam.

–     Tejet? Ez komoly? – Steve Parker jót nevetett ezen a kérésen.

–     Nem, csak vicceltem. Jó lesz a kakaó is…

–     Whiskyre kakaó? Nem akarok rosszat, de ha ragaszkodsz hozzá, hát legyen… Valahonnan szerzünk neked. Tudod, mindent a kedves vendégért!

–     Na, jól van, legyen ásványvíz − mondta Jen megadóan.

Sam a régi időkről emlékezett erre a játékra. Mindig más volt a vége; most is kíváncsian várta, hogy mi sül ki belőle. Jen tudta, hogy több alkoholt nem szabad innia, mert rossz vége lesz! Most már keményen érezte a fejében azt a bizsergő érzést, ami sajnos rosszindulatú fejfájássá és szédüléssé fog átalakulni nemsokára, amennyiben még több whiskyt iszik. De lehet, hogy nem is kell már több hozzá.

–     Mary, hozz egy whiskyt és egy ásványvizet a hölgyeknek. Nekünk meg a szokásosat.

–     Igen, főnök, máris adom – Mary az orra alatt mosolygott, már ő is kíváncsi volt, hogy mi sül ki a dologból. Kiadta az italokat, és a közelben maradt, hogy fél szemmel figyelhesse az eseményeket.

–     Még nem jártatok itt ugye? – kérdezte David a lányoktól.

–     Nem, még nem – válaszolta Sam − Pompás ez a hely. Olyan hangulatos, varázslatos, mintha az Ezeregy éjszaka meséiben lennénk. 

–     Igen, jó hely… – kontrázta buta arcot vágva Jen – Én nem nagyon járok ilyen helyekre, ezért nincs viszonyítási alapom. Abszolút nem érzem jól magam a tömegben, mert tömegiszonyom van. Azért iszom a whiskyt is, mert az egy kicsit ellazít. De már érzem, hogy nemsokára rosszul leszek… van itt orvos? – kérdezte aggódva.

–     Orvos az nincs sajnos. De ha rosszul vagy, szólj, és elmehetünk egy nyugodtabb helyre.

–     Igen? Tudsz egyet? De jó! Majd szólok – próbált megkönnyebbült arcot vágni, miközben azon tűnődött, vajon hova is akarja őt vinni…?

–     Igen, tudok egy pár helyet. Elmehetünk egyet sétálni, vagy felmehetünk hozzám is… vagy…

–     De sürgős!! Na jó, annyira még nem vagyok rosszul! – szakította gyorsan félbe Jen – Meg annyira még részeg sem vagyok. Úgyhogy lassíts!

–     Los Angelesiek vagytok? – váltott gyorsan témát David.

–     Nem egészen. Nem olyan régen költöztünk Beverly Hillsre San Franciscóból. A szüleink még mindig ott élnek – válaszolta készségesen Sam.

–     Barátnők vagytok? – folytatta a faggatózást David, aki közben le nem vette a szemét a lányról.

Nagyon tetszett neki a lány. Ő nem olyan, mint Steve, aki csak úgy falja a nőket. Egy komoly kapcsolatra vágyik, és úgy érzi, hogy Sam sem olyan, aki csak úgy dobálja ki a férfiakat az ajtaján. Ebben a bárban nehéz találni olyan nőt, aki megfelelne számára. Steve rágja is a fülét azért, mert olyan válogatós. Talán egy jó tündér küldte ezeket a lányokat ide ma este?

–     Nem barátnők vagyunk, hanem testvérek – világosította fel Jen.

–     A neveteket is megtudhatjuk? Vagy titok? – érdeklődött Steve, miközben alaposan végigmérte Jent, aki tudomást sem vett a férfi vizslatásáról.

–     Igen. Én Samantha vagyok, a barátaimnak csak Sam, Ő, Jennifer, röviden csak Jen – vette át a szót Sam.

–     Oké. Hölgyeim, jönnek táncolni? – kérdezte Steve udvariasan.

–     Igen – mondták szinte egyszerre.

Jen azért egyezett bele, mert arra gondolt, hátha akkor nem kell beszélgetnie, és észrevette, hogy húgának nagyon tetszik az a David nevezetű fickó.

Elindultak a táncosok közé, és Jen pechére persze épp lassú szám következett! De mindegy, ha már elindultak, akkor legyen…

Steve abszolút nem volt szégyenlős. Egyre közelebb húzta magához a lányt, aki próbálta távol tartani őt, amennyire csak lehetett, és közben egymás után motyogta az átkokat, hogy miért ilyen hosszú ez a lassú szám. Ő beérné egy fél percessel is… Jen minden távolodását, Steve, próbálta ellensúlyozni egy újabb erősebb öleléssel, de néha reménytelenül. Egy kis idő után, amikor már megunta a játékot, megkérdezte:

–     Félsz tőlem? Nem hiszem, hogy annyira harapós lennék…

–     Nem, dehogy félek! De nem kapok levegőt… mondtam, hogy tömegiszonyom van – színészkedett Jen.

–     De én egyedül vagyok, a tömeg, az NEM ÉN vagyok! Gyere nyugodtan közelebb, majd én kigyógyítalak a betegségedből.

–     Jaj, te doki vagy? Nem is mondtad. Már annyi fehérköpenyes próbálkozott a gyógyításommal, hogy meg se tudnám számolni. De jó lenne, ha valakinek sikerülne! – játszott tovább, bár már érezte, hogy nem bírja sokáig.

Ha tovább kell idétlenkednie, akkor biztosan befordul! Ma valahogy nem ment. Máskor mindig olyan jól sikerült. Sammal annyit nevettek minden buli után, hogy dülöngélve mentek haza a röhögéstől. Most miért nem megy? Csak nem azért, mert tetszik neki ez a pali? Nem! Szó se lehet róla! Ez is csak egy szoknyavadász! Annyi nő lehetett már az életében, mint hal a tengerben...

Ennek a számnak sose lesz vége? Steve újra közelebb húzta magához, erre ő megpróbálkozott a hagyományos lábra-lépős trükkel. Ami az ötödik után végre bejött, mert Steve mosolyogva ránézett a lányra, majd így szólt:

–     Na jó, akkor üljünk le. Látom, ez párban ma nem megy neked, pedig nagyon jól táncolsz, láttam. Nem tudod letagadni.

–     Komolyan? Ja tényleg, hiszen éppen csak le nem vetkőztettetek a szemetekkel minket a barátoddal – gúnyolódott Jen.

–     Tévedsz. Le is vetkőztettünk benneteket! − felelte Steve nevetve, akinek olyan volt a mosolya, amitől minden lány elolvad, de Jent ezzel sem tudta levenni a lábáról.

Steve amióta az eszét tudja, még nem kapott kosarat egy lánytól sem. Ja, de egyszer, még gimis korában, de az a lány kövér volt, fogszabályzós és leszbikus! Vagyis az nem számít kikosarazásnak, és különben is csak fogadásból volt az egész…

–     Tényleg? Miből is gondoltam az ellenkezőjét? – tette fel a kérdést Jen, miközben Mary felé fordult, hogy kérjen még egy ásványvizet.

–     Kaphatok egy buborékos vizet? Hideget! Mintha egy hétfejű sárkány lenne a gyomromban, és tüzet okádna!

–     Nem igazán szoktál inni, ugye? – érdeklődött Steve, miközben intett Marynek, hogy hozzon neki is egy italt.

–     Nem, nem szoktam. Csak akkor iszom, amikor férfi van a közelemben…

–     Igen? Miért? Ilyen rossz hatással vannak rád? Nem hiszem, hogy olyan őrjöngő faj lennénk, akitől félni kellene – mondta Steve nevetve.

–     Na figyelj… Nem félek a férfiaktól, de csak így bírom elviselni őket! – mondta Jen, némi undort kiéreztetve szavaiból.

–     Férfigyűlölő vagy? Mit vétettünk ellened? De ugye nem vagy leszbikus? – csipkelődött vele Steve.

–     Nem, nem vagyok leszbikus, és férfigyűlölő sem... csak bizonyos helyzetekben.

–     Akkor jó.

–     De ne reménykedj! Most az a bizonyos helyzet van. Szerintem még időben vagy, hogy keress magadnak egy hálótársat éjszakára. Engem meg hagyj magamra, nagylány vagyok már, nem kell felkarolni.

Steve jót nevetett Jen elutasításán. Nem haragudott a lányra, inkább mulattatta. Szerzett már annyi tapasztalatot az évek során, hogy el tudja dönteni, melyik lányra érdemes ráhajtani, s melyik az, amelyikkel nem érdemes foglalkozni. Érezte, hogy Jen játszik vele, de élvezte a játékot.

–     Nem adom fel olyan könnyen, úgyhogy el kell viselned még egy darabig − fordította Steve komolyra a szót − Meddig játszod még ezt a szerepet? Te nem olyan lány vagy, amilyennek mutatod magad.

–     Igazán? Miből gondolod?

–     Csak rád kell nézni! És persze megérzés.

–     Tényleg, és mégis milyen vagyok? Mit látsz?

–     Te egy komoly, megfontolt lány vagy. Tudod mindig, hogy mit akarsz. Sportolsz is, az biztosan látszik, csak egészséges ételeket eszel, és persze nem bírod az italt… Jelenleg meg tök palira veszel. Tudod mit, kezdjük elölről az egészet. Steve Parker vagyok, a bár tulajdonosa. Üdvözöllek körünkben, és remélem, hogy jól érzed magad nálunk.

Jent egy kicsit meglepte eme fordulat… Hogy ennek a pasinak még esze is legyen! Ki se nézte volna belőle! Hova lett az ítélőképessége? Biztosan az ital az oka… Na jó, ha már így lelepleződött. Úgysincs kedve már az egész színjátékhoz.

–     Most te jössz! – figyelmeztette Steve a lányt, aki a gondolataiba merült. Jen tehát befejezte a színjátékot, amit már úgyse élvezett.

–     Oké… Jennifer vagyok. A vezetéknevem számodra tabu. Tudod, nem is olyan rémes ez a hely… Jó, nincs tömegiszonyom, de nem szeretek már ilyen helyekre járni. Ez nem az én világom. Nem szoktam bárokban és egyéb ehhez hasonló helyeken pasikat felszedni. Most sem azért jöttem, úgyhogy ne erőlködj. Ha nekem kell valaki, akkor nem itt keresem. A húgommal csak egy kicsit ki akartunk rúgni a hámból. Igen, nem bírom az italt… vagyis csak ilyen sokat nem. De semmi bajom. Ritkán iszom, s ha iszom, akkor is csak legfeljebb egy kis bort, esetleg sört. Tejet is iszom, a kakaót nem szeretem. Igen, sportolok, és figyelek az egészségemre. Ennyi elég, vagy folytassam?

–     Folytasd − mosolygott Steve, akinek egyre jobban tetszett a lány.

–     Jó. Tudok lassút is táncolni, és ha hajlandó vagy úgy táncolni, hogy közben nem akarsz rögtön leteperni, akkor nem lépek többet a lábadra. Most jelenleg szabadúszó vagyok, vagyis, nem csinálok semmit. De most te jössz!

–     Oké. Mire vagy kíváncsi?

–     Igazából semmire – vágta rá rögtön Jen.

–     Na, azt ki tudom elégíteni. Miért tabu a vezetékneved? Talán bérgyilkos vagy? Vagy titkos ügynök? FBI, netán CIA…?

–     Egyik sem. Azért nem akarom, hogy tudd, ki vagyok, mert felesleges megjegyezned még a nevemet is. Úgyse lesz köztünk semmi. Érted? Ma este összefutottunk, táncoltunk, és ennyi… − szólt Jen erős nyomatékot adva szavainak.

–     Pedig meg akartam kérdezni, hogy holnap felhívhatlak-e?

–     Steve, a ma este legyen a felejtésé, miután elmentünk. Holnap te már nem is emlékszel rám, s éppen ezért a telefonszámom se adom meg. Ha akarsz még táncolni, akkor gyere, mert lassan lelépünk. Legalább annyit elmondhatsz majd a mai estéről, hogy táncoltál egy lánnyal, akit Jennifernek hívtak és nem lépett a lábadra tánc közben.

Ezzel Jen befejezettnek tekintette a beszélgetést, és határozott léptekkel indult húga és David felé, nem is törődve a férfival, hogy követi-e vagy sem. Samantha eközben már jól összemelegedett Daviddel, s szemmel láthatóan nem érdekelte, hogy Jen és Steve hogyan osztják egymást. Azóta is táncoltak, beszélgettek. Jen csatlakozott hozzájuk, s Steve egy kicsit bosszúsan, de követte őt. Legalább tényleg táncol vele egyet. De nem adja fel, az, biztos! Meg kell tudnia róla mindent. Talán Davidnek több szerencséje van, és Sammel összejönnek. Annyira talán nem is volt bosszús, hogy nem jött össze, inkább valami elmondhatatlanul furcsa érzése volt, de nem tudta magának megmagyarázni, hogy mi okozza.

Még táncoltak egy-két számra, Jen is feloldódott, mintha régóta barátok lennének, de továbbra sem engedte magához közel a férfit, aki nem is erőltetette már a dolgot, hanem „engedelmesen”, tisztességes távolságban maradt. Miután még egy lassú szám következett, Jen le akart ülni, de Steve nem engedte, megfogta a kezét és kérte, hogy táncoljon vele egy lassút.

–     Megígérem, hogy illedelmesen fogok viselkedni – szólt Steve úriember módjára, olyan ártatlan képet vágva, hogy Jen nem tudott mit felelni, hanem engedte, hogy a férfi táncolni vigye.

Most nem kellett magától eltolnia. Most úgy viselkedett, mint egy gentleman. Már nem beszélgettek, csak néha-néha összeakadt a pillantásuk. Jent kellemes érzés fogta el a férfi karjaiban… Olyan rég volt már, amikor Jameshez, a volt vőlegényéhez bújt. Átkarolta Steve nyakát, aki gyengéden megfogta a derekát, és csendben, szótlanul táncoltak.

Sam és David szemlátomást jól érezték magukat. Amikor vége a lett számnak, Steve mosolyogva megköszönte a táncot, és azt, hogy nem lépett a lány a lábára. Jen a szemével intett Samnek, hogy ideje menni.

–     Már mentek? – kérdezte David meglepődve.

Sam maradt volna még, de fáradt is volt és ezért nem ellenkezett testvérével.

–     Azért holnap találkozhatunk? – kérdezte David Samtől.

–     Igen. Itt a számom. Majd hívj.

–     Mérget vehetsz rá, hogy hívni foglak!

Sam nagyon boldog volt, örült, hogy olyan fiút fogott ki, aki nem akarta rögtön ágyba vinni. Sokat beszélgettek tánc közben. Megtudta, hogy David gyerekkori jó barátja Steve-nek. Van egy edző és fitnessterem hálózata, és az egyikben edzőként is dolgozik. Megtudta azt is, hogy szeret sétálni, moziba járni, olvasni és zenét hallgatni. S nagyon intelligens. Jókat beszélgettek, már amennyit lehetett ebben a zajban.

–     Sam gyere, kérlek! – sürgette Jen a húgát.

–     Hazavihetünk benneteket? – tette fel a kérdést Steve, bár érezte, hogy feleslegesen próbálkozik.

–     Nem! – Jen hangja erőteljes és határozott volt − Taxival megyünk.

–     Akkor esetleg elkísérhetjük a hölgyeket a taxiig? – udvariaskodott tovább Steve, és közben jobb kezét a szívére téve meghajolt, ahogy régen az előkelő urak szoktak a hölgyek előtt.

–     Na jó, legyen, aztán felejtés… – mondta Jen, figyelmeztető hangon. Látta, hogy húga alig bír elszakadni David mellől, ezért gyengéden belekarolt, és elindultak az ajtó felé.

A fiúk kikísérték őket a bár elé. David adott egy gyengéd csókot Sam ajkára, és elköszönt.

–     Jó éjt, akkor holnap hívlak!

–     Jó éjt, David. Várom a hívásod… – Sam közben beszállt a taxiba, amit Jen időközben már leintett.

Jennifer elköszönése gyorsabb és keményebb volt Steve-től. Jó éjszakát kívánt, és beült a taxiba. Steve komoran nézte, ahogy a lány lelép, de nem tett semmit, csak állt ott és nézte, ahogy beszállt, és még csak felé se nézett, de… visszapillantott és intett a kezével… Steve is kedvesen visszaintegetett. Ez is valami… Ahogy a taxi elment, odafordult David felé.

–     David, szerezd meg nekem ennek a lánynak a telefonszámát, a címét, és tudj meg róla mindent. Mindent, érted?

–     Persze. Értem én. Valami gond van? Rosszul nézel ki. Csak nem vagy beteg? – tréfálkozott David.

–     Nincs semmi bajom. Hazamegyek… azt hiszem…

–     Haza??? Te valóban beteg vagy! Az már biztos! De jól van, felőlem mehetünk… Csak nem belezúgtál?

–     Gondolod? Fogalmam sincs öregem. Azt sem tudom ki ez a lány, de van benne valami… valami rejtélyes… valami erős kisugárzás. S olyan egyszerűen szép az arca, a szeme, a haja, a kisportolt teste. Ő nem olyan, mint a többi kis fruska, akikkel eddig dolgom volt. Kell nekem! Még ha meg kell küzdenem a hétfejű zöld szörnyeteggel, aki a várában őrzi őt, azt se bánom. Meg kell szereznem!

David valami egészen más Steve-et fedezett fel az éjszaka folyamán. Ilyennek még sohase látta. Barátjának mindig volt valakije, néha csak egy napig, vagy egy-két hétig, párszor hónapokig járt valakivel, de egyiket sem vette komolyan. Most mi történt vele? Talán sokkot kapott, hogy kikosarazták? Nem, azt nem hiszi… a szemében valami mást lát… valami rózsaszín ködöt… mered a taxi után, mint aki lehorgonyzott…

El kell mondani, ő se érzi különbül magát. Sam fantasztikus, gyönyörű, és nagyon okos!! Tudja, mit akar, és véghez is viszi az elhatározásait.

–     Ha kiácsorogtad magad, akkor mehetnénk is talán  − mondta Steve-nek, aki még mindig a taxi után bámult, ami már réges-régen messze járt…

És lassan, ábrándozva elballagtak Steve kocsijához. Steve kirakta barátját a háza előtt, és tovahajtott. Nem érzett késztetést arra, hogy hazamenjen az üres lakásba, ezért egy kis ideig még céltalanul kocsikázott, s mikor a nap kezdett feljönni az égbolton, hazatért és ruhástól rávetette magát az ágyra.