A születésnap

élután, úgy öt óra felé egy hófehér Audi állt meg a Beverly Hills-i ház előtt. Jen kiszállt, kivette a táskáját, és lassan besétált a házba. Hallotta, hogy húga otthon van. „Ilyen korán végzett a munkával?” Gondolta. Sebaj, legalább beszélhetnek egy kicsit, bár nagyon fáradt volt, de szégyellte magát, hogy egyszer sem hívta fel, és érezte, hogy csak úgy nem mehet el szó nélkül aludni. Amint belépett a házba, húga ijedtében majdnem kiejtette a tányérokat a kezéből.

–     Jesszusom! − kiáltott fel Sam, aki éppen a vacsorához terített − Jen, már meg is jöttél? Azt hittem, hogy a hétvége felé jössz csak!

–     Szia Sam, én is örülök, hogy látlak. Visszamenjek? Kit vársz? Mi ez a sok teríték? Mit főztél? Farkas éhes vagyok − tette fel gyors egymásutánban a kérdéseit.

–     Igen. Várok valakit, illetve valakiket. De nem fogsz örülni. David és Steve jönnek el vacsorára… − mondta az utolsó szavakat már szinte alig hallhatóan. Nem számított rá, hogy Jen csak úgy betoppan – De ha akarod, lemondom... − ajánlotta fel.

–     Nem, dehogy, szó se lehet róla! Bezárkózom a szobámba, észre sem veszitek, hogy itthon vagyok − nyugtatta meg testvére − Csak hagyjatok aludni

–     Azt hittem, felkapod a vizet, hogy Steve is jön. Nem akarsz inkább csatlakozni hozzánk?

–     NEM! − mondta erőteljesen − Ne haragudj, fáradt vagyok… De nem adnál nekem enni, mielőtt lefekszem?

Sam nem tudta mire vélni a dolgot, azt hitte Jen ki lesz akadva a hír hallatán, de nem így történt. Gyorsan merített neki a főztjéből, italt is tett elé, miközben Jen leült az asztalhoz.

–     Tényleg nem akarsz csatlakozni? Csak vacsorázni jönnek.

–     Mind a ketten? – kérdezte felhúzott szemöldökkel Jen.

–     Igen. Ugyanis meghívtam őket a szülinapomra. Ha nem tudnád, ma van.

–     Tényleg, ma van??? − kérdezte egy kissé röstelkedve − El sem hiszem, hogy már megint egy évvel öregebb lettél! Hogy is felejthettem el??? − szólt miközben az oldalához kapott − A francba, valami nyomja a zsebemet.

–     Igen, ma van. Vártam, hogy felhívsz. Te nem szoktad elfelejteni…

–     Igen? Mikor is felejtettem el? − közben egy kis dobozkát nyújtott Sam felé – Boldog születésnapot Sam!

Samantha nagyon meglepődött. Tehát mégse felejtette el? Hozott neki ajándékot… Hogy is gondolhatott ilyet?

–     Ez gyönyörű!!! – ugrott fel sikoltva, mikor kinyitotta a dobozt, és nővére nyakába borult.

–     Köszönöm! Milyen undok vagy! Megint átvertél!

–     Nem tudtam kihagyni, bocsi. Tetszik?

Sam kivette a dobozból az ajándékot és felhúzta az ujjára. Boldogan nézegette a galambvér vörös színű rubinköves gyűrűt. Jen egy éve megígérte neki, hogy megkapja majd születésnapjára, mivel bolondul az ékszerekért.

–     Hát tényleg megvetted! Ez rettenetes drága lehetett!

–     Az most nem számít! Megígértem, hogy megkapod születésnapodra. De mond csak, mikor jönnek?

–     Kilenc felé – felelte Sam, s közben nem tudott betelni a gyűrűvel, egyfolytában csak azt nézegette.

–     Akkor elmegyek lefürdök, és lefekszem. Kérlek, ne áruld el, hogy itthon vagyok − kérte tőle Jen.

–     Jó rendben, majd vacsora után elviszem őket valahova. Addig megpróbálunk csendben lenni. Majd azt mondom, hogy futárral küldted a gyűrűt.

–     Köszönöm. Akkor majd reggel találkozunk! Jaj, beállnál a garázsba? – s odadobta a slusszkulcsot Samnek, akinek még röptében sikerült elkapnia.

–     Oké. Aludj jól Jen!

Jennifer a szobája felé vette az irányt, letusolt, felvett egy pólót, és lefeküdt aludni. Ebben a pár napban nemhogy nem aludt, de még csak ágyat se látott!  Most minden erejét kiszívta ez a munka. Hamarosan mély álomba szenderült, s nem is gondolt arra, hogy Steve nemsokára ott lesz lenn a nappaliban. Ebben a pár napban megpróbálta őt kiverni a fejéből, de való igaz, hogy gondolkodni sem volt ideje.

Kilenc óra körül meg is jöttek, ahogy ígérték. Hatalmas virágcsokorral, egy gyümölcstortával és egy nagy piros szalaggal átkötött csomaggal próbáltak bejutni a házba. Sam a kopogásra kinyitotta az ajtót.

–     Sziasztok! Gyertek beljebb!

Boldog születésnapot kívántak Samnek mindketten, amikor beértek a nappaliba. Samantha vázát keresett a virágoknak, és közben megkérte Steve-et, hogy bontsa fel a pezsgőt, amit megtalál a hűtőben. Elrendezte a virágokat, a tortát kivitte a konyhába, majd nekilátott, hogy kibontsa az ajándékot is. Steve eközben felnyitotta a pezsgőt, és poharak után kutatott, amiket meg is talált a konyhaszekrényen. A mosogatóban egy mosatlan tányéron akadt meg a szeme. Biztosan Sam volt már annyira éhes, hogy nem győzte megvárni őket, gondolta. Pezsgővel és poharakkal a kezében tért vissza a többiekhez.

–     Tetszik? – kérdezte David Samanthat, amikor az kibontotta az ajándékot.

–     Igen! Nagyon! − és boldogan nézte a tőlük kapott hatalmas, keményborítású, üres lapokkal teli könyvet.

–     Ebbe aztán rajzolhatsz kedvedre!

–     Nagyszerű! Nagyon köszönöm! Egészségetekre! − emelte fel poharát − És most együnk, mert farkas éhes vagyok. Reggel ettem utoljára.

Felemelték a pezsgővel teli poharakat, még egyszer boldog születésnapot kívántak Samnek, és miután megitták, leültek a terített asztalhoz.

Steve fejében szöget ütött, amit Sam az előbb mondott. De akkor kié az a tányér a konyhában? Csak nem Jen jött meg? De akkor hol van? Egyelőre elhessegette a gondolatot, mert David észrevette Samantha ujján a gyűrűt.

–     Ezt a gyűrűt nem láttam rajtad. Most vetted? – kérdezte tőle − Nagyon szép!

–     Nem vettem, Jentől kaptam… − Sam próbálta leplezni zavarát − Futárral küldte nekem, pedig azt hittem elfelejtette a születésnapomat. Ugye milyen szép? 

–     Igen, gyönyörű! Nem felelőtlenség egy ilyen gyűrűt futárral küldeni? – kérdezte Steve, miközben bizonyossá vált számára, hogy Jennifer hazajött.

Sam érezte, hogy a férfi gyanakszik, és gyorsan elterelte a szót.

–     Egy ismerősünk hozta el, akiben feltétlenül megbízunk. Jó étvágyat! Vegyetek nyugodtan! Ne kéressétek magatokat!

Ezzel neki is látott a vacsorának, miközben bőszen kínálgatta vendégeit. A vacsora után Steve, úgy gondolta, hogy felfedezőútra kell indulnia.

–     Merre találom a fürdőt? – kérdezte.

–     A folyosón elmész jobbra, és rögtön az első ajtó – magyarázta el Sam az útirányt.

–     Oké. Megtalálom.

Elindult tehát a megadott irányba, de esze ágában sem volt a fürdőbe menni. Kinyitotta az ajtaját, majd be is csukta, hogy úgy tűnjön, bement oda. Majd nesztelenül elindult az emeletre. Nem tudta, hogy merre van Jen szobája, csak a megérzéseire hagyatkozott. Egy ajtót kivéve, mindegyiket résnyire nyitva találta. „Biztos ez lesz az” gondolta, és megállt a csukott ajtó előtt. Nagyon halkan kinyitotta, majd besurrant. Odabenn félhomály volt, de így is látta, hogy valaki fekszik az ágyban. Beljebb lépett, de ekkor hirtelen becsukódott mögötte az ajtó, és abban a pillanatban érezte, hogy valami hideget nyomtak a tarkójához.

–     Egy úriember nem tör rá védtelen nőkre alvás közben! – szólt halkan Jennifer, miközben Steve fejéhez nyomta a pisztolyt.

–     Szia Jen! Én is örülök, hogy látlak – mondta meglepődve.

„Ha ő itt van, akkor ki van az ágyban, vagy rosszul látott?” tette fel magának Steve a kérdést.

–     Mit keresel itt?

–     A húgod hívott meg vacsorára.

–     Ide a szobámba?

–     Nem. Csak gondoltam benézek…

–     Na, akkor most már mehetsz is! – szakította félbe Jen.

„Mégis mit képzel magáról ez a pimasz fráter, hogy csak úgy felébreszt?” dühöngött magában Jennifer, miközben kibiztosította a fegyvert. Steve mozdulatlanul várta, hogy a lány mire készül.

–     Le akarsz puffantani?

–     Nem, még nem. Nagyon nehéz kiszedni a szőnyegből a vért, majd odakinn. Mit akarsz? Nem tudsz még eleget rólam?

–     Nem tudok rólad semmit…

–     Ne hazudj! – Jen végig nyugodtan, és kimérten beszélt – Tom, aki egy régi jó barátom, tudomásomra hozta, hogy serényen érdeklődsz utánam. 

–     Jó, lebuktam. De ezért még nem kell kinyírni. Tedd le azt a pisztolyt, és beszéljük meg.

–     Te úgy gondolod, hogy hetvenkét óra ébrenlét után most beszélgetni van kedvem?

Egy pillanatra Steve úgy érezte, hogy Jen nem figyel annyira, s kihasználva az alkalmat, hátranyúlt, megragadta a lány karját, hogy lefegyverezze, de az gyorsabb volt nála, és egy hirtelen mozdulattal leteperte a földre, majd újra a halántékához szegezte a Berettát.

–     Tom nem szólt arról, hogy én voltam a legjobb a katonai főiskolán?

–     De azt hiszem, említette.

Steve meglepődött a lány gyorsaságán. A földön feküdt, fejéhez szegezett fegyverrel, s hátracsavart kézzel. Nem éppen ideális helyzet egy nő meghódításához. Jen egy lenge, csípőig érő pólót viselt. Kellemes parfümillatától, testének melegétől, a férfin borzongás futott végig.

–     Mit akarsz még tudni rólam? Nem volt elég? Mondtam, hogy felejts el! – suttogta Jen dühösen.

–     Sajnálom, nem tudlak elfelejteni. Nem tennéd le azt, az izét… és engednéd el a karom, eléggé kényelmetlen így.

–     Akkor mi a garancia arra, hogy békén hagysz?

–     Tudod mit, semmi. Lőj le! De tudnod kell, hogy minden halálraítéltnek lehet egy utolsó kívánsága…

–     Nem jársz te túl sokat moziba?

Steve mit sem törődve Jennel, folytatta:

–     Ha teljesíted a kívánságom, akkor kimegyek, és még szőnyeget sem kell cserélned.

–     Nem hiszem, hogy abban a helyzetben vagy, hogy te szabj feltételeket, de most túl fáradt vagyok ahhoz, hogy éjszakába menően hallgassalak, és alkudozzam veled. Bökd ki, hogy mit akarsz, aztán tűnj el!

Jen felállt, kitárazta a pisztolyt, odarakta az ágya mellé, és várta, hogy a férfi kibökje, mit akar. Steve közben felkelt a földről és követte a lányt az ágyig. Gyengéden megfogta a karját, s maga felé fordította:

–     Csak egy csókot szeretnék, és már itt sem vagyok.

Jen jobbnak látta, ha kielégíti a férfi kívánságát, hogy minél előbb eltűnjön, s hagyta, hogy magához húzza, és megcsókolja.

–     Most pedig ki innen! – meg se várta, hogy a Steve kimenjen a szobából, befeküdt az ágyba.

A férfi ígéretét megtartva, csendben, önelégült mosollyal az arcán ment vissza, ahol már Sam és David feszülten várta. Szép nyugodtan leült az asztalhoz és öntött magának egy pohár bort. A többiek szuggerálva nézték, hogy mondjon már valamit, de tudomást sem vett róluk.

–     Steve, itt a föld! – próbálta David visszazökkenteni barátját a valóságba – Hol voltál? Jennél?

Sam, amikor meghallotta az ajtócsapódást, már elárulta neki, hogy a testvére hazajött és alszik, és ha felkelti, akkor itt háború lesz! Steve nyugodtan válaszolt Davidnek.

–     Öt percig egy pisztollyal és egy amazonnal kellett hadakoznom, de aztán úri modorommal meggyőztem, hogy hagyja meg semmitérő életemet, és megcsókoltam. Ennyi. Tényleg. Sam, itt alhatok a nappaliban?

–     Na, azt már nem! – kiáltott fel a lány − Holnap akkor mind a ketten halálfiai vagyunk!

–     Sebaj, akkor majd mondd azt, hogy visszalopóztam, és te nem tudsz semmiről!

–     Nagy baj lesz ebből, meglátod!

–     Ne félj, már nem harap – nyugtatta meg Samet.

Miután a tortából is ettek, közösen elpakoltak, elmosogattak.  Még beszélgettek egy ideig, majd nyugovóra tértek. Steve megágyazott magának a kanapén, Sam pedig magával húzta Davidet a szobájába...