Egy szép napos délelőtt éppen Táltost nyergeltem fel, amikor a hátam mögött megszólalt valaki.

–     Liz…

      Az ismerős hang felé fordultam. Paul Crossman volt az. Persze heves vérméksékletemnek betudhatóan, kezem már lendült az arca felé, de most erős karjával, a levegőben megállította az öklöm.

–     Szóval hiányoztam.

      Szabályos fehér fogsora elővillant, gyönyörű kék szeme feletti vastag szemöldökét felhúzta, és kérdőn tekintett rám.

A cowboyok, akik már megérkeztek a legelőkről, bevitték a lovakat az istállóba, a teheneket és a birkákat, pedig behajtották a karámba. Apáéknak elmeséltem mit tudtam még meg, mit tervez Tom Crossman ellenünk. Feltöltöttük az összes vizes hordót, arra az eshetőségre, ha nem tudnánk megakadályozni a gyújtogatást.

      Apa azt tanácsolta, hogy engedjem ki Pault a szobámból, mert rá is szükség lehet. Tizenöten voltunk anyát és a húgomat leszámítva, tehát ahhoz pont elegen, hogy elbánjunk tíz vagy akár tizenöt emberrel.

  Sarkammal megnógattam Táltost, apám is rácsapott lova farára, és vágtázni kezdtünk. Hamar visszaértünk a házhoz. Gyorsan leugrottam, kezembe kaptam az ostort, és berontottam a raktárba. Mondtam apának, hogy legyen nyugodt, nem lesz semmi bajom. A pisztolyom is velem volt. Szinte úgy löktem be az ajtót, és csaptam be magam mögött. Paul lenn ült a földön az egyik rossz ládának támasztva hátát. Ahogy beléptem, felkapta a fejét. Dühömet meg se próbáltam leplezni.

A férfi ott feküdt előttem a földön. Szemei mintha egy pillanatra szikrákat szórtak volna felém, miközben megpróbálta magáról levenni az ostort, de hozzáléptem, és lábbal visszalöktem a földre.

–     Ott marad, amíg azt nem mondom, hogy felkelhet.

      Nem tudom mi okból fogadott szót. Az ostor szíját egy rántással kitéphette volna a kezemből, s máris szabad. Úgy éreztem, hogy sántikál valamiben. Lehajoltam, elvettem a pisztolyát, majd végigtapogattam lábszárát, és megtaláltam a tőrét, mely bal bokája felett lapult a nadrágszár alatt.

      Nagyon értelmes képet vághattam, mert nevetésben tört ki. Ezen újra berágtam, és jobb kézzel, úgy, ahogy egy jól nevelt hölgyhöz illik, újból megütöttem. Ököllel sikerült eltalálnom az orrát. Erre már Ő is dühösen kiáltott fel.

–     Hé! Mondta az apja, hogy nem könnyű eset, de azt nem említette, hogy ennyire verekszik.

–     Na állj! Mi van az apámmal? Mire szerződtette magát?

–     Arra, hogy megvédjem.

–        Maga megőrült? Nem tud vigyázni? Hova a francba siet ennyire? – kiáltottam fel, amikor egy fickó majdnem kiverte a műanyag poharat a kezemből.

     Egy focimeccsen ültem, ami úgyis eléggé kihozott már a sodromból. Utálom a focit, meg mindent, ami a férfiak figyelmét eltereli a női nem szépségéről, és kifogyhatatlan szeretetéhségéről. Laura beszélt rá, hogy menjek el vele, mert a barátja is játszik. Ő sem szerette eddig a focit. Most bezzeg szereti!

A születésnap

élután, úgy öt óra felé egy hófehér Audi állt meg a Beverly Hills-i ház előtt. Jen kiszállt, kivette a táskáját, és lassan besétált a házba. Hallotta, hogy húga otthon van. „Ilyen korán végzett a munkával?” Gondolta. Sebaj, legalább beszélhetnek egy kicsit, bár nagyon fáradt volt, de szégyellte magát, hogy egyszer sem hívta fel, és érezte, hogy csak úgy nem mehet el szó nélkül aludni. Amint belépett a házba, húga ijedtében majdnem kiejtette a tányérokat a kezéből.

Rejtélyes távollét

amantha és Jennifer a hazafele vezető utat gondolataikban elmerülve töltötték. Sam boldog volt, mert David nagyon megtetszett neki. Alig várta már a holnapot, hogy találkozhasson vele! A férfi nem olyannak látszott, aki csak az ágyba akarja dönteni, és viszlát. De azért óvatos lesz. Számára jól sikerült az este, de mi van Jennel? Olyan szomorú. Talán mégiscsak megtetszett neki Steve? Vagy olyan rosszul érezte magát?