Az egyik reggelen valami rendkívül fura érzés kerített a hatalmába, miközben az állatokat etettem. Leültem a ház előtti falépcsőre, és összpontosítottam.

Egy kislányt láttam magam előtt, aki az erdőben botorkál egyedül. Szőke, hosszú haja csapzottan lógott a szemébe, az arca maszatos volt, a ruhája szakadt. Mintha keresne valakit. Riadtan tekintgetett szét, és minden egyes neszre, ágreccsenésre összerezzent, majd futásnak eredt.

Tudtam, hogy meg kell találnom

Csend. Az utóbbi években csak arra vágytam. Csendre és nyugalomra. Azt hittem, hogy örökre meglelem, de sajnos nem így történt.

            Pár éve, hogy elköltöztem a nagyvárosból egy farmra, melybe az első látásra beleszerettem. A farm egyik felét erdő szegélyezte, a másik felén legelő és termőföld terült el. A távolban pedig, a havas hegycsúcsok látványa kápráztatott el. Idilli környezet.

            Egyedül éltem, de ez semmiben nem korlátozott.

Nagymosásnak napja van ma,

erre várt már kicsi lányka.

Mosógépet indítsd gyorsan,

mert lábam ég már a porban.

Le a ruhát meg a cipőt,

töltsük el a szabadidőt.

Folyik a víz már kifelé,

álljunk mostan gyorsan elé.

De a víz az nem áll ám meg,

ezzel ti ne vesződjetek.

Szembe állok a folyásnak,

búcsút mondok az alvásnak.

Iszapot a pakolásnak,

még egy kis vizet a lábnak.

Hajam kócos, lábam sáros,

ettől vagyok én bűbájos.

Ránk telepedő

hőség.

Fullasztó.

Fáról lehulló

megfáradt

levél.

Aszály.

Irtózatos ideget

tépő

fejfájás.

Gyógyszer.

I. fejezet

      Debby az ablaknál ült hintaszékében és a sűrű hóesést nézte. Szerette az ilyen estéket, ilyenkor mindig megnyugodott, végiggondolta napját és volt ideje arra is, hogy kicsit magával is törődjön.     
      Debby egyedül élt, távol szüleitől. Egy éve költözött kis lakásába, mely számára biztos menedéket nyújtott a szürke hétköznapok hajtása után. Egy üzletkötő cégnél dolgozott, fele részesedésben érdekeltsége volt a cégben, mivel azt barátnőjével Kristinnel hozták létre nemsokkal azután, hogy elvégezték az egyetemet.

A négy X-en már három éve túl vagyok,

de még ma sem érzem, hogy sorvadok.

Testem lassan megaszalódik a napon,

de lelkemnek most jött el az alkalom.

Agyamba nézek, s most érzem csak igazán,

nem én segíthetek a nagyvilág baján.

A Föld nélkülem is ugyanúgy forog,

amíg én, gyakran csak álmodozok.

Hová tűnt el fiatalságom nem tudom már,

de míg élek, többé nem lesz rajtam a vesztegzár.

Elpazaroltam negyven évet én,

mire megszületett e költemény.

Minden egyes perc örökkévalóságnak tűnt, pedig csak egy órája bandukoltunk a véget nem érő síkságon. A táska és Paul súlya mázsás kőként nehezedett a vállamra. Az éhségtől és a vodkától rettenetesen szédültem, remegett a kezem, lábamat már alig bírtam megemelni. Torkom kiszáradt, már nyelni is alig tudtam, szám kicserepesedett, a por sercegett a fogaim között, de reményünk sem volt arra, hogy rövid időn belül ivóvízhez jussunk. Paul is erőtlenül vonszolta magát mellettem, de Ő még rosszabbul nézett ki, mint én.

Az éjszaka nagyon hosszúnak tűnt. Legalábbis számomra. Kétóránként váltottuk egymást az őrködésben, hogyha mégis az éjszaka folyamán rajtunk ütnének, akkor észrevegyük. Amikor Paul aludt, többször is vállamra hajtotta a fejét, de nem löktem le magamról. Hagytam, had pihenje ki magát. Szükségem volt rá.

      Pirkadatkor az ölébe dőlve ébredtem. Egy kicsit még élvezni akartam az izmos, erőtől duzzadó, meleg teste által nyújtott kényelmet, így hát szorosabban hozzábújtam, féloldalt mellkasának dőltem, hogy érezzem szívének egyenletes dobogását.

Visszatértünk a főútra, vagyis csak tértünk volna, mert a kocsi pár száz méterre az úttól, egyszer csak megállt. Együttlétünk alatt Pault még egyszer sem hallottam káromkodni. Akkor, mint a záporeső szórta az átkokat, szidalmakat a Cadillacre, az üldözőinkre, és szerintem rám is, de azt nem mondta ki hangosan. Ránéztem, nyugodtan összefontam a karomat magam előtt, hátradőltem az ülésen és becsuktam a szemem. Nagyapám többek között arra is megtanított, hogy minden krízishelyzetet nyugalmi állapotban kell átgondolni.

–     Hova megyünk? – kérdeztem, amikor már összeraktam magamban az elhangzottakat.

–     Las Vegasba – felelte röviden.

–     Szerintem te is megzakkantál, mint apád. Ott egyből ránk találnak.

–     Éppen ez a célom.

      Ezt végképp nem értettem. Simán, csak úgy besétálunk az oroszlán barlangjába! Még csak erőlködniük sem kell, hogy megtaláljanak bennünket. Paul láthatta rajtam, hogy kezdem magam felhúzni, mert kezét combomra tette, és rám nézett.